Nemrégiben kedvet kaptam az Aranykoporsó újraolvasásához. Nagyon régen, elsős gimnazistaként vettem utoljára a kezembe, s csak a tragikus szerelmi történetre emlékeztem. Gimnáziumi osztályaimban – úgy ötven éve – nem foglalkoztam vele, bár sok tananyagon kívüli művet tárgyaltunk akkoriban. Nyilvánvalóan befolyásolt Móra beskatulyázása az ifjúsági és a népies irodalomba. Kétségkívül kötődik az utóbbihoz, azonban nem csak ahhoz! Sokkal összetettebb mind gondolatiságában, mind stílusában, és erre pontosan az Aranykoporsó a legjobb igazoló példa.
Móra kései regényének (1932) stílusára mindenekelőtt az archaizálás jellemző, hiszen a Krisztus utáni III–IV. századi, késő császárkori eseményekről szól, mégpedig a tetrarchia koráról, amikor is négy császár között volt felosztva a Római Birodalom.
Az archaizálás körébe tartoznak a latin terminusok. Korabeli forrásokra is támaszkodik, például Lactantius műveire. Ez azért is bámulatos, mert akkoriban Lactantiusnak még nem volt magyar fordítása, Móra tehát az eredeti szövegeket olvasta. Lactantius műveinek felhasználása, valamint középponti szereplővé tétele a regény mondanivalója szempontjából is fontos.
Megfigyelhető még egy másik, különleges archaizálás, amely a regény szerkezetét befolyásolja, és amely talán nem tűnik fel a mai olvasónak. Az Aranykoporsó nem fejezetekre, hanem könyvekre tagolódik.
Az első könyv (Antiochia vagy a politika könyve) csaknem a regény fele, a többi terjedelme fokozatosan csökken. Ezt a téma regénybeli jelentősége is indokolja, hiszen mindent a politika határoz meg: kiszolgáltatottá tesz uralkodót és egyszerű embereket egyaránt. Ez történik Diocletianusszal is: eleinte ellenzi a keresztényüldözést, később azonban különböző körülmények nyomására csak kiadja az edictumot, a keresztényüldöző rendeletet. Az indoklás a következő: „Ez a törvény a keresztény polgárnak nem a vallását találta büntetendőnek, hanem a vallástalanságát, amely egyértelmű a felségsértéssel. Aki az istenek ellenségének mondja magát, az ellensége a birodalomnak, amelyet az istenek tartanak fönn, de mivel a birodalom a császárral jelent egyet, ellensége a császárnak, akinek személye szent és sérthetetlen. Ennélfogva mindenki hazaáruló, aki felségsértő,
s megérdemli, hogy feje Jupiternek, vagyona pedig Ceres templomának szenteltessék, illetve magának a császárnak mint a birodalom pontifex maximusának. A felségsértést nemcsak szándékos gyalázattétellel, hanem a tisztelet megvonásával is el lehet követni.”
A birodalom és az ideológia szoros egységben van, tehát aki nem fogadja el az ideológiát, az nem fogadja el a hivatalos hatalmat sem. Így teljesedik ki a politika.
Az interneten egy érdekes magyarázatot lehet olvasni: Móra kortársai párhuzamot láttak Diocletianus és Ferenc József, Rudolf főherceg és Quintipor, a keresztények és a szabadságharc után üldözött magyarok között, de ez a gondolat olvasható az Új Magyar Irodalmi Lexikon Móra-szócikkében is, Földes Anna Móra Ferenc című monográfiájában, és Péter László sem idegenkedik tőle (Móra műhelyében). Nem hinném, hogy elfogadható lenne ez a párhuzam. A diocletianusi keresztényüldözés érvényes mindenféle ideológiai alapon álló üldözésre (félelmetes élmény mai körülményeink között olvasni). Nem véletlen, hogy ezt a regényt a kommunizmusban elhallgatták, azóta is elhallgatják. Látnunk kell továbbá: nemcsak a birodalom hanyatlásáról van szó a regényben, hanem a keresztény Európa születéséről, vagyis arról, hogy a kereszténység a születőben lévő Európa alapja. (Ne felejtsük el, hogy szerepel a regényben Constantinus, a későbbi Nagy Konstantin, aki megszüntette a keresztényüldözést, és új ideológiai alapra helyezte a birodalmat.)
Klasszikus ókor és történelmi regény című tanulmányában Szepessy Tibor klasszika-filológus sem gondolja, hogy Móra ebben a regényében a Habsburg-birodalom bukását írta volna meg, sokkal mélyebb és meghatározóbb eseményekről van szó. Úgy véli, hogy a regény főszereplője Diocletianus, a tetrarchiát létrehozó, a birodalmat megerősítő uralkodó. Ha úgy gondoljuk, hogy a politika befolyásolja mindenki életét, akkor mindenképpen igaz ez a vélekedés, hiszen – bár akaratán kívül – ő határozza meg a szerelmesek végzetét is. Jelentős uralkodónak kijáró tisztelettel úgy temették el, mint Nagy Sándort: aranykoporsóban. Ebbe az aranykoporsóba van bezárva minden elvesztett érték: a hatalom, a szülői szeretet, a gyermek, a folytonosság, az egész élet.
A regény címe jelkép.
Mindenféleképpen izgalmas és bonyolult a zsarnok ábrázolása: neki is engedményeket kell tenni akarata és erkölcsi normái ellenére, helyzete nem olyan egyértelmű, mint hisszük. Érdekes, hogy ebben a korban a zsarnok összetett jelleme más írókat is foglalkoztatott: Bulgakov Pilátus-ábrázolására gondolok a Mester és Margaritában (1940). A párhuzam érdekes, és az az igazán izgalmas kérdés, hogy ez a problematika, vagyis az ideológiai alapon álló zsarnokság/zsarnok lélektana Mórát csaknem Bulgakovval egy időben foglalkoztatta.
Az is fontos kérdés, hogyan viselkednek az egyes emberek veszélyhelyzetben: eltitkolják-e nézeteiket, meglapulnak-e; behódolnak-e, vagy csak látszólag hódolnak be; nyíltan szembeszegülnek, vállalják az áldozatot? Mindegyik magatartásra van a regényben példa, a nagy túlélő Lactantius. (Sánta Ferenc Az ötödik pecsét című regénye jut eszembe: nem is olyan könnyű ítélkezni a látszólagosan behódolók felett.)
Egy másik, valóban elfogadható párhuzamra Szepessy Tibor hívja fel a figyelmet: „Ha közelebbről megvizsgáljuk a Diocletianus-tragédiát, megállapíthatjuk, hogy nem akármilyen tragédiáról van szó. Mert a római császár sorsában Oidipusnak, Thébai »Messze földön híres« királyának tragédiája ismétlődik meg, aki ugyanúgy jóslat alapján cselekedett, ugyanúgy jót akart, és mégis csak pusztulást és gyalázatot idézett fel.” A regény jóslata: „Ha fel tudod nevelni a gyermeket úgy, hogy senki ne tudja, kicsoda, még ő maga se, akkor húszéves korára a legdrágább bíborba öltözik a te akaratod szerint.” Diocletianus ezt úgy értelmezi, hogy a legdrágább bíbor a császári palást, amelyet az ő akarata szerint örököl a fiú. Ám a legdrágább bíbor lehet a kiomló vér, szintén a császár akarata szerint: hiszen ő rendelte el a keresztényüldözést. Emlékezzünk: a császári házaspár életének értelme fiuk megvédése, s Quintipor azoknak a keresztényüldöző rendeleteknek a következtében hal meg, amelyeket Diocletianus – hite szerint – Quintipor védelmére ad ki. Quintipor halála erkölcsileg megsemmisíti a császárt, hiszen akaratlanul is fia gyilkosává válik.
Szepessy Tibor már említett tanulmányában több híres történelmi regényt ismertet. Megállapítja, hogy az ókori témájú művek mind római témájúak, s mind a császárkorral foglalkoznak (Bulwer: The Last Days of Pompeii; Flaubert: Szalambó; Mereskovszkij: Julianus Apostata; Sienkiewicz: Quo vadis?; Graves Claudius-regényei; Anatole France: Thaïs; Feuchtwanger: Der falsche Nero; Howard Fast: Spartacus; Kosztolányi: Nero, a véres költő; Gárdonyi: A láthatatlan ember; Herczeg: A Nap fia; Móra: Aranykoporsó). Bulver, Sienkiewicz, France, Mereszkovszkij, Móra regényei egy ponton megegyeznek: a kereszténységgel is foglalkoznak, sőt, a kereszténység győzelmét mutatják be. Talán a Quo vadis?-t ismerik a mai diákok, ha máshonnan nem, a nagyszabású filmből. Az igazság az, hogy a Quo vadis? meglehetősen a felületen mozog, a kalandokra koncentrál (épp ezért volt alkalmas a látványos film elkészítésére), az Aranykoporsó sokkal mélyebb, bonyolultabb, Szepessy szerint egyesíti az összes problémát, amelyet a felsorolt regények bemutatnak. Világszínvonalú mű.
Felmerül – a szakirodalomban is – az Aranykoporsó és A láthatatlan ember rokonsága, hasonlósága. Akik felvetik ennek ötletét, a történelmi pontosságra, a sokféle nép felvonultatására, a reménytelen szerelem ábrázolására gondolnak. Van azonban a két regény között egy mélyebb rokonság, ezt az Aranykoporsó következő mondata árulja el: „Hiába hullámzik az élet a fórumokon, hasztalan ülünk fényes palotáinkban az örömek terített asztalához, amikor négyszemközt maradunk magunkkal, érezzük, hogy minden ember külön-külön bolyong a részvétlen csillagok alatt, nincs, aki a lélek meztelenségét betakarja, és didergését felmelegítse” – írja Lactantius. Kiismerhetetlen és magányos Zéta, Emőke, Attila, hasonlóképpen Diocletianus, az uralkodó, Prisca, a felesége, a szellemesen társalkodó, de egymást lényegében nem értő két tudós, a hitét az értetlen nézősereg előtt megvalló színész, a hódolóktól körülvett vad nobilissima, a mindig figyelő és sorsát egyedül eldöntő Quintipor. Mi ez, ha nem a XX. századi regények legfőbb témája? Nagyon is modern regények ezek, modern Gárdonyi és Móra is.
A nemrégiben kiadott irodalomtörténetben (Magyar irodalom – Akadémiai kézikönyvek) meg sem említik Móra Ferenc nevét. Abből tanulnak az egyetemisták. Vezető, nagy íróink pedig elismerték. Halálakor ezt írta Móricz Zsigmond: „Elment, és vele együtt eltűnik a magyar irodalomból egy eredeti, sajátlagos, meghatóan őszinte s megilletően ragyogó magyar szín.”
