Tanácstalan politikusok, polgárok

Ismét járvány, mégpedig alattomos világjárvány dúl. A legvalószínűbb magyarázat erre a globalizáció maga, amelynek része a túlnépesedés, az urbanizáció soha nem látott mértéke, valamint életformánk gyökeres átalakulása, beleértve az áru és a munkaerő világméretű mozgását, illetve a turizmus példátlan elterjedését. A globalizáció költség-haszon elemzéséből mintha ez a szempont kimaradt volna, vagy ha be is számították, nem a kellő súllyal tették, vagy kényelmesen megfeledkeztek róla, esetleg azt hitték, a költség másra átterhelhető. Most erre a hanyagságra kell ráébrednie a világnak. A kérdés az, hogy ez a kemény áron szerzett belátás képes-e megállítani a folyamatot, vagy a gazdasági és pénzügyi pálya világméretű módosításához még nagyobb kijózanításra lesz szükség.

Mindenesetre most, a vész kitörése pillanatában szinte tapintható a politikai tanácstalanság a világban. És főként a fejlett nyugati világban, ahol a polgárok s a politikai vezetők elszoktak a megélhetési kockázatoktól. Pedig nem derült égből villámcsapásként érkezett a baj. Már a madárinfluenza 2010-es évekbeli feltűnésekor tudni lehetett, előbb-utóbb megérkezik egy világjárvány. Csak a felkészülés és felkészítés mintha elmaradt volna. A hirtelen lecsapó, magyarázhatatlan kór tömegpszichológiai hatását már az AIDS 1980-as évekbeli megjelenésekor tapasztalható pánikhullámból lehetett sejteni. Susan Sontag a róla szóló emlékezetes elemzésében mondja, hogy a közösségi félelem milyen kontraproduktív mitológiát épít a tömeges megbetegedésekkel fenyegető nyavalyák köré, s hogy e reakció társadalmi hatásai milyen károsak. Úgy tűnik azonban, a nyugati társadalmakat, így a miénket is készületlenül érte a lecsapó járvány, a döntéshozók is eltolták maguktól, mint nehezen kezelhetőt, a problémát.

Ami távol van, az nincs is

Sokáig bizonytalan volt, hogy a Kínából érkező híreknek lesz-e ránk nézve is következménye, hogy valóban kialakul-e egy világjárvány. Akkor az átlagos hírolvasó csak úgy gondolt e jelenségre, mint ami valahol másokkal történik, s nincs köze az ő hétköznapi életéhez. Ám – miközben Kína és Ázsia általában is elismerésre méltó hatékonysággal tudott korlátot szabni a kór elterjedésének – mára mégis megérkezett hozzánk a vész, és most tanácstalanul állunk előtte. Az a kereszténységtől elforduló világkép, amely a jóléti gazdaságon alapul, és száműzte a nyilvános diskurzusból még a halál gondolatát is, nem segít magyarázatot találni az eseményekre. Márpedig a magyarázatok nélkül maradt emberi közösség maga is kiszámíthatatlanná, és ebből kifolyólag nehezen kormányozhatóvá válik.

 

Szkülla és Kharübdisz között

De vannak kiszámítható következményei a járványnak. A politikai hatalomnak két véglet között kell megtalálni valamifajta legkisebb rosszat. Ha nem lép időben, s nem fagyasztja le a közösségi életet, a gazdaságot és a társadalom szokásos működését, azzal azt kockáztatja, hogy nem tudja kordában tartani a megbetegedések számát, túlterheli az egészségügyi ellátórendszert, ami a halottak számának radikális felszökését is eredményezi. Ha viszont időben lép, a gazdasági kockázatokat is vállalva, akkor lépéshátrányba kerülhet a más stratégiát követő versenytársakkal szemben. Rosszabb esetben pedig a teljes gazdaság leállása miatt kialakuló, akár világméretű gazdasági-pénzügyi káosz maga beláthatatlan politikai, végső esetben akár népegészségügyi következményekkel járhat. E két véglet (életvédelem a gazdaság befagyasztása révén versus gazdaságvédelem az életveszély növelésével) Szküllája és Kharübdisze között kell elhajózniuk az európai kormányok vezetőinek. Most győzni nem lehet, csak a károkat mérsékelni. Az élet védelme nyilvánvalóan a legfontosabb, és a rossz döntés életekbe kerülhet. Végső soron pedig, ha sikerülne is a lehetetlen, és átjutnak a szoroson, akkor is elképzelhető, hogy egyes politikai vezetőknek meg kell válniuk a hatalomtól.

 

A tömegpánik

A cél, amely a politikai hatalmat végül is vezérelni fogja, most is az, hogy hatalmát megőrizze. Ehhez biztosítani kell a lakosság legalábbis viszonylagos nyugalmát. Máskülönben az állam nem tud eleget tenni elsődleges kötelességének, a rend és biztonság fenntartásának. Ha ezt nem teljesíti, elszabadulhatnak az indulatok, és a hatalom legitimitása is megkérdőjeleződhet. Az elkeseredés vezérelte tömeges cselekvés, a tömegpánik ritkán racionális és nehezen befolyásolható. Ezért elsődleges, hogy sikerüljön megóvni a politikai közösségen belül a köznyugalmat és a hatalomba vetett bizalmat. Ha azonban a közegészségügyi helyzet kritikussá válik, ez a bizalom megrendül. Márpedig a biztonságról és a rendről pillanatnyilag semmi más nem tud gondoskodni, csak az állam.

 

A szükségállapot politikája

E tapasztalat fényében elmondható, hogy változatlanul az állami szuverenitás korszakát éljük, és ezt pont a szükségállapot Európa-szerte tapasztalt állami elrendelése igazolja. Carl Schmitt emlékezetes meghatározása szerint a „szuverén az, aki a kivételes állapotban (Ausnahmezustand) dönt” (Politikai teológia. ELTE ÁJK, Budapest, 1992, 1.). Nos, az állami vezetők hozzák meg ezeket a döntéseket – nyilván tekintetbe véve a járványügy szakvéleményét. Vagyis övék a végső szó joga.

De a hatalom megőrzését biztosító legitimitás ingatag dolog. Sokfelől érheti kihívás, ám a demokrácia korában leginkább a választók összessége vonhatja meg azt az uralmon levőktől. Ezt pedig akkor teszi, ha úgy érzi, az állam nem ura a helyzetnek. A járvány viszont eleve olyasmi, amit a politika szokásos eszközeivel nem lehet kézben tartani. Az állam teljesítőképessége határához ér. Ráadásul a polgárok viselkedését is a szokásosnál szorosabban kell felügyelete alá vonnia (épp a polgárok egészsége érdekében). Ezért hirdeti ki az állam a szükségállapotot a járványra való tekintettel: lazít a jog uralmán, hogy képes legyen lépést tartani az eseményekkel, hogy ne csússzon ki a kezei közül a döntés lehetősége, és ezzel megőrizhesse az állam rendjét s (viszonylagos) biztonságát, illetve ezen keresztül a regnáló hatalom is a legitimitását.

 

Nincs egyedül üdvözítő megoldás

Ám a szükségállapot kihirdetésének alapját a létező veszélyhelyzet adta. Ennek sem a méretét, sem az irányát nem lehet pontosan megállapítani. Ezért nagy a bizonytalanság a lehetséges kimeneteket illetően. Különösképp igaz ez egy globális csapás esetén, amely majdnem egyszerre sújtja a világ összes államát. Ebben az esetben, főként a tömegtájékoztatási eszközök változatos formái mellett, az államok egymással is versengenek a viszonylagos jó gyakorlatok kimunkálása, illetve a kárenyhítés terén. Más kérdés, hogy az egyes kormányok nyilván nem egyenlő helyzetből indulnak ebben a versenyben, mivel az egyes országok politikai és gazdasági ereje, politikai kultúrája igen nagy szórást mutat, és ennek okán a legmegfelelőbb cselekvés sem ugyanaz mindenütt.

 

Ki lesz a bűnbak?

Ha egy bizonyos ingerküszöböt elér a hibás döntések sora, vagy az emberéletben és egészségben bekövetkezett veszteségek száma s minősége egy kritikus szint fölé emelkedik, esetleg a gazdasági visszaesés a lakosság túl széles körét érinti érzékenyen, illetve az adott politikai közösségben megvan a vágy az önkifejezésre, akkor a következmények akár beláthatatlanok is lehetnek. Persze a népharag számos eltérő módon juthat kifejezésre. Nagyon nem mindegy ugyanis, hogy kit nevez ki bűnbaknak. Ha közvetlenül a politikai vezetést teszi felelőssé a kialakult helyzetért, az a járvány csitultával könnyedén elsodorhatja az uralkodó politikai erőt. De a népharag céltábláját nehéz megjósolni járvány idején. Akár a munkáltatók is áldozatai lehetnek (ha túlságosan nagy tömegeket bocsátanak el), vagy a bankok (ha korlátozzák a hitelezést, végrehajtást követelnek a növekvő számú csődöt jelentővel szemben). Ha a tőzsde válik bűnbakká, a pánik áldozatává, azt nehezen tudja a politika orvosolni. Esetleg kiéleződnek a társadalmi konfliktusok, akár az előítéletek hatására is. Mindezek a lehetséges szcenáriók arra intik a mindenkori hatalmat, hogy járványhelyzetben ne engedje ki a kezéből a gyeplőt,  és akár szokatlan lépésekkel is igyekezzék megőrizni tekintélyét és politikai mozgásterét.

Összetartás és közös felelősség

Ám lehetséges, mert volt már rá példa, hogy veszély-helyzetben egy közösségben ne a hatalom és a hatalomnak alávetettek közötti konfliktus váljon meghatározóvá. Elkép-
zelhető, hogy az emberbe oltott evolúciós ösztönök és késztetések, netán az ember másodlagos természete, vagyis kultúrája arra vezeti a közösség többségét, hogy megpróbáljon együttesen tenni a károk mérséklésére. Ehhez arra van szükség, hogy e többség minden tagja érezze a rá háruló felelősséget, és képes legyen ennek megfelelően választani és cselekedni. Ne higgyük azonban, hogy ebben az esetben nem kellenek vezetők. Ahogy a háborúban is  a tábornok dönt, a hadserege pedig végrehajt, ugyanúgy nélkülözhetetlen – főként szükségállapot idején – egy döntés-
képes vezető és a keze alá dolgozó elitcsapat, akik képesek a beérkező információk és tanácsok alapján határozni, és a kialakított stratégiát közvetíteni a közösség tagjai felé.

Nemzetállam, EU, régió, nemzetközi kapcsolatok

A járványra adott válasz elsődleges terepe tehát a nemzetállam. Részben azért, mert vezetői a szuverének, a szónak abban a jelentésében, ahogy Carl Schmitt használta. Részben azért, mert a polgárai választják azt a politikai elitet, amely Európában a hatalmat gyakorolja – tehát őket tudják felelősségre vonni. Részben pedig azért, mert a politikai kultúra is nemzetállami keretek közt él, márpedig az össztársadalmi távolságtartás (social distancing) sikere – mint egyetlen jelenlegi eszköz a vírus terjedésének lassítására – függ egy adott közösség politikai kultúrájától.

Ám ne feledjük el, hogy az európai integráció révén létrejött szupranacionális intézmények (Európai Bizottság, Európai Parlament, Európai Bank) önálló jogkörben is képesek reagálni egy ilyen veszélyhelyzetre. Másfelől pedig az Európán belül történelmi háttérrel rendelkező regionális együttműködések különböző szintjei is alkalma-
sak lehetnek válaszlépések kigondolására, eldöntésére és megvalósítására is. Ennek megfelelően vizsgáznak most az Unió szervei is, illetve a regionális együttműködés fórumai is. A kihívás legmagasabb szintje a globális együttműködést, a nemzetközi kapcsolatokat érinti. Egy tömeglélektani szempontból feldolgozhatatlan következményeket hozó világjárvány, de akár csak néhány állam összeomlása is megingathatja a világrendet, és akár háborús konfliktusokat idézhet elő.

 A globalizáció üvegplafonja

Végül még egy nyitott kérdés: vajon az a sokk, amit nagyjából egyszerre, egymás mellett fog átélni megannyi politikai közösség, eredményezhet-e előrelépést közös dolgaink vonatkozásában? Például: képesek leszünk-e eljutni ahhoz a következtetéshez, hogy elértünk a globalizáció üvegplafonjához, s hogy épp a közös globális felelősség jegyében kell visszafordulnunk helyi közösségeink felé? Persze, ez még csak a jövő kérdése, előbb még a láthatatlan, alattomos ellenséggel kell megbirkóznunk. Hogy milyen tapasztalatokkal gazdagodnak főként az ifjú nemzedékek, amelyeknek ez lesz meghatározó közös generációs tapasztalata, egyben kitörési pontja is, az ennek a közös küzdelemnek a kimenetelén múlik. Erőpróba ez mindnyájunk számára.

/Grafika: Gál Krisztián/