Avatottságát, a téma iránti elkötelezettségét jól mutatja, hogy saját bevallása szerint, mint az a Patrióta Egyesület Patrióta Esték sorozatában, 2020. október 1-jén, majdhogynem pontosan a magyar népmese napján elhangzott, nagyon régóta egy magyar naphérosz történetében él, amelynek sorsképlete egy kicsit talán az övé is: Virág Péterében. Egyszerű, hétköznapi neve ellenére ez a Virág Péter mitikus figura: édesanyja egy virágot eszik meg, ezáltal kerül áldott állapotba, gyermeke pedig táltostulajdonságokkal bír. Majd számos jó vagy szomorú fordulat után visszatér a helyre (egy árok partjára), ahol megfogant, és ott, önként, visszaugrik a föld alá. A sorsa felemelkedés és zuhanás egymásutánisága. Ez a visszatérő mozgás pedig jellemző mind a hasonló magyar népmesehősökre, egyazon jelenség a könyvben tárgyalt naphéroszok, a két aranyhajú gyermek örök körforgásával.

Nem véletlenül szerepel a címben az evangélium kifejezés.

A szerző az örömhírt, amelyet mond, „a múlt mélységes kútjából” meríti és adja nekünk, mint kincset, vagy mint – továbbvíve egy lépéssel a metaforát – éltető vizet. Konkrétan egy népmesénk sokféle változatának elemzései által. A két aranyhajú gyermekről szóló mesével, amelyben a király feleséget választ, s a kézzelfogható anyagi előnnyel (egész seregének élelmezése egy kenyérrel akár) kecsegtető jelentkező helyett a két táltos-
utódot ígérő leányt veszi el. Azonban a negatív hős (például a szakácsné) elirigyli a leány sorsát, és a királyt ellene fordítja. A gyermekeket elpusztítják, ám azok különféle formában akkor is jelenvalók maradnak: például élő faként, majd az kivágattatván, a belőle készült ágyként, és onnan szólnak, rávallva a tettesekre. A történet jó véget ér, mint a népmesék általában.

A gyermekek feltámadnak, visszatér, feltámad a Fény. Toót-Holló Tamás ezekben a gyermekekben felfedezi a magyar naphéroszokat és az aranykor emlékezetét. Sőt, a magyarságban tovább élő aranykori embert, felidézve Hamvas Bélának e tárgyban fogant gondolatait. Hamvasra sokszor hivatkozik ennek kapcsán, csakúgy, mint Várkonyi Nándorra. Itt jegyzem meg, hogy bizonyos alapgondolatok ismétlését alkalmazza, tulajdonképpen sulykoló jelleggel. Ezek az ismétlések explicite szándékosak, és be is töltik a hivatásukat, az olvasás során kibomló okfejtések közepette biztos kapaszkodókként a befogadó számára.
A könyv „kozmogóniája” egyúttal egyik fő érdeme is: felhívja a figyelmet a materialista, a felvilágosodásnak nevezett korszak megkérdőjelezhető, megkérdőjelezendő szemléletére azáltal, hogy az érckorszakokkal összeveti, tulajdonképpen azokban elhelyezi azt az idő, a történelem vonalán. Az egyik fejlődésnek nevezi önnön változását, azt mondva, a világ egyre jobb. Ám az érckorszakok történelemszemlélete szerint a legrosszabban vagyunk, a Vaskorban, és az Aranykor óta a romlás folyamatos. Ám véget fog érni.

Toót-Holló „feltárása” valóban örömhírt hoz, ami a magyarság megmaradásáról szól, a megtartó képességünket erősíti, és azt a lelki, szellemi folytonosságot mutatja meg, ami minden sorspróbánk, a külső kényszerek, ideológiai behatások ellenére a miénk, és egyenesen összeköt minket a gyökereinkkel. Sőt, ezen belül és ezen túl: „...ha látjuk, hogy ennek a történetnek a reszakralizálása milyen lehetséges reakciókat válthat ki, akkor a történetnek már most másfajta elővigyázatossággal tudjuk a gondját viselni a nyilvános térben. Hogy minden, a transzcendencia világa iránt nyitott, vallásos hitét gyakorló ember őszinte örömmel, hitében csakis megerősödve csodálkozhasson rá erre a régi-új magyar csodára. Az aranyhajú gyermekek visszatérésének köszönhető örömre.

A Fény születésének soha el nem múló, mindenki számára érvényes üzenetet hordozó szakrális szépségére.

Mert az ő történetük is egy dicső, magyar üdvtörténet, ez is magyar evangélium, még a Biblia csodálatos történeteinek magyar földre érkezését megelőző, szintén csodálatos időkből. Magából az Aranykorból.”