Azúr üzen – szilva hamva egész
tállal púposodik
a konyhaasztalon.
Ez volt az én winchesterem,
a drága vivőanyagom
toll és papír híján:
egykor kék szilva hamvára
karcoltam első verseim –
becsukódva, telten.
Távol idők tornyosulva
betűtengert hömpölygetőn mit
hoznak előmbe?
Milyen kínok, milyen fájók
rögösülnek inaimban
érette s általa?
Honnan tör föl az az ének, amely
itt hullámosodik,
ki kiált föl benne?
Aki szólít, milyen régről hív,
édesget elfelejtett, hajdan volt
neveken? Amint hegyek párája száll, tompa fények áttükrözik a létlen létezőt. Följajdulnak betűk, szavak, fölsírnak árva mondatok, gyümölcsök ringanak.
