Ebben az esztendőben éppen százötven esztendeje annak, hogy 1872-ben létrejött a Magyarországi Műemlékek Ideiglenes Bizottsága, és száznegyvenegy éve, hogy Henszlmann Imre javaslata nyomán az Országgyűlés kihirdette az első műemléki törvénycikket. Kevésbé felemelő, hogy több, mint tíz éve elkezdődött, s lényegében be is fejeződött a korábban erős műemléki intézményrendszer szétzilálása. egy ideje két fogalom is használatos szinte szinonimaként: műemlékvédelem és örökségvédelem. Tényleg ugyanaz lenne a kettő?
A két fogalom között filozófiai különbség van. A műemléki gondolat születése a XIX. század első harmadának végére tehető. Összefügg a nemzeti öntudatra ébredéssel, a patriotizmussal éppúgy, mint a félelemmel, hogy az iparosodó országban az új építkezésekkel eltűnnek a régi épületek. A magyar nyelv szépsége, hogy a műemléket pontosan megkülönbözteti az emlékműtől. A műemlék mindig ingatlan, épület, épületegyüttes, táj, amely az egész nemzet számára értéket hordoz. Indulásakor az intézményes magyar műemlékvédelem csak a kiemelkedő fontosságú és nagyságú, tiszteletnek örvendő templomokat, várakat tekintette és védte műemlékként. Lassan bővült a kör, ma már elvileg bármely épület műemlékké válhat, de hangsúlyozni kell, műemléket soha nem épít az ember. Minden, amit utóbb műemlékként ismerünk el, az valamilyen funkcióra épült.
Más a helyzet az örökséggel. A fogalom a XX. század közepén jelent meg, hangsúlyosan a világörökséggel. Tág fogalom, amely nem is a múlttal, inkább a jelennel van összefüggésben, arról szól, hogy személyek, közösségek mit tekintenek a saját örökségüknek. Míg műemléket tudományos megalapozottsággal, az épület, az épületegyüttes, a környezet, a táj esztétikai és dokumentatív értékei alapján választanak ki a szakemberek, öröksége a legkülönbözőbb szintű közösségnek lehet, és szemben a műemlékkel, az örökség nem feltétlenül ingatlan. A kulturális örökség egy nagy halmaz, amelybe beletartoznak ingó, ingatlan és szellemi javak, ennél jóval kisebb halmaz az épített örökség, és azon belül még kisebb a műemlékek halmaza. Azaz minden műemlék örökség, de nem minden örökség műemlék.
Fejérdy Tamás az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottságának tiszteletbeli elnöke Fotó: Fejérdy Tamás engedélyével
A mindennapi gyakorlatban okozhat-e problémát ez a fogalomzavar?
Szét kell választani a kettőt, hiszen ha minden örökségi elemet azzal a megőrzési kötelezettséggel kellene kezelni, mintha műemlék lenne, az azt jelentené, hogy megáll az élet, „lefagyunk”. De ez ellenkezőleg is igaz, a műemlékek értékei könnyen elvesznek, ha „csak” örökségként tekintünk rájuk, könnyű kézzel bánunk velük, mondván, a mi örökségünk, azt teszünk velük, amit éppen jónak tartunk. Az örökségvédelem szubjektív is lehet, ellentétben a műemlékvédelemmel, amely dokumentált értékeinél fogva szigorúan objektív.
Adódik a kérdés, hol a műemlékvédelem helye manapság?
A műemlék a nemzet identitásával függ össze, és a védelmet megalapozó tudományos dokumentáció történeti, művészettörténeti, építészeti áttekintést ad. A műemlékvédelem nem azonos a műemlék-helyreállítással, jóval több annál. Folyamatos gondozást, jó karbantartást, megóvást jelent, hogy az utánunk következők számára megőrizzük, bemutathatóvá, hozzáférhetővé tegyük az épületeket, épületegyütteseket. A műemlékvédelem nem cél, hanem eszköz.
A tulajdonos, bárki legyen is, nem tehet az épülettel azt, amit akar, még jó szándékkal sem. Úgy mondanám, a védett műemlékek esetében a nemzet a „társtulajdonos”, a közérdeket képviselve felelősen kell támogatnia a megőrzést, a megóvást, a jó karban tartást, figyelve, hogy az érték ne pusztulhasson el.
És mi történik akkor, ha a tulajdonos maga az állam, és sajátjának vélt épületekhez nyúl hozzá, úgy, hogy annak egyértelműen értékei vesznek el. Napi és rövid távú érdekből, funkcionális megújításra hivatkozva akar elbontani teljes udvari homlokzatokat és traktusokat, tervez megcsonkítani főhomlokzatot. Nem titok, az Agrárminisztérium fokozottan védett, történeti épületére gondolok.
Nagyon bízom abban, hogy ennek a kiemelt helyen álló, fontos műemléknek az esetében nem az valósul majd meg, ami a tervek szintjén napvilágot látott. Nemcsak azért fontos ez, hogy a meglévő értékek ne vesszenek el, hanem azért is, mert egy ilyen precedens, mint hivatkozási alap máshol, mások számára is felbecsülhetetlen károkat okozhat. Nincs, ne legyen kettős mérce a műemlékek helyreállítása terén se: amit a közösség érdekére hivatkozva jogosan megkövetelünk más műemlék-tulajdonosoktól, az az állami tulajdonú műemlékek esetében sem lehet másképp.
A műemlékvédelem soha nem konfliktusmentes, sosem volt felhőtlen a kapcsolat a műemlékvédők és a tulajdonosok között.
Ez szorosan összefügg azzal, ami a kvintesszenciája: ezek az épületek „használati tárgyak” – mindegyiknek volt és van funkciója. Minden ma műemléknek elismert épület adott korban, adott rendeltetésre született. Nyilvánvalóan újból és újból felmerül, hogy az épületet adaptálni kell a kortárs igényekhez. Még a templomok esetében is szükséges lehet a korszerűsítés, akár az új liturgikus előírások teljesítése, akár a fűtés vagy a világítás érdekében. Vajon megtehető ez? A változtatásnak vannak fokozatai, és a lényeg mindig az, mi történik a műemléki értéket hordozó attribútumokkal, hiszen minden beavatkozás alapvető szempontja a műemléki érték megmaradásának garanciája. És nemcsak fizikailag, hanem az adott épület szellemiségének az értelmében is. Ezért van nagy szerepe az értékleltárnak, amely meghatározott, tudományos szempontok szerint veszi számba a műemlék tiszteletben tartandó értékeit. Ne gondoljuk azonban azt, hogy ami nincs benne az értékleltárban, azzal úgy bánhatunk, mintha nem is létezne. Hiszen a történeti épületek esetében – barokk példával élve – nemcsak a csúcsfények értékesek, hanem a történeti egész a maga kontextusában.
Milyen a társadalmi elfogadottsága a műemlékvédelemnek? Tudjuk-e, érezzük-e, amikor leszegett fejjel járunk, hogy történeti környezetben élünk, hogy mi az, ami körülvesz bennünket?
Jó lenne, ha nem azt gondolnánk, hogy a műemlékvédelem egy szűk csoport hobbija, ha nemcsak hangzatos szavak maradnának, miszerint a műemlékek a társadalom identitásának kifejezői. Tény, hogy a kritika mindig két oldalról jött. Az egyik azért kárhoztatott, mert a műemlékvédelem gyenge, s egy csomó érték elvész, miért nem tudja az intézményrendszer elérni, hogy a műemlékek a maguk teljességében fennmaradjanak? A másik úgy vélte: túl szigorú a szabályozás, az életet teszi lehetetlenné, nem rugalmas, nem enged meg átépítést, miért nem elég, ha csak kívülről néz ki úgy, mint eredetileg…?
Helyben vagyunk, az oly divatos faszádizmusnál. Manapság, ha egy épp felújítás, divatos szóval élve, fejlesztés alatt lévő épületbe belesünk, mást se látunk, mint a kibontott, lebontott belső tereket, csupasz vázszerkezetet.
Nem ritka nálunk és szerte a világban, hogy a pillanatnyi haszon reményében még történeti épületeknél is áldozatul esnek komoly értéket képviselő belső terek. Visszatérve még az előző kérdésre, a két nézet, a gyengeség és a keménység – mint Szkülla és Kharübdisz – között kell megoldania a műemlékvédelemnek, hogy az értékek is megmaradjanak és az élet is működni tudjon. S paradox módon még az is előfordul, hogy a két állítást ugyanazt fogalmazza meg, valahogy úgy, meg kell védeni az épületeket, de az enyémet hagyjátok békén! Legyetek szigorúak, de nálam engedékenyek! Ráadásul ott az igény, legyen minden rendben, de többletköltségről szó sem lehet. A nemzetnek, az államnak vállalnia kellene a plusztámogatást, szakmailag és pénzügyileg is, világszerte az ingatlan értékét növeli, ha védett műemlék – mi még azonban nem tartunk itt.
Van a szótárunkban még egy fogalom, amelyet ahányan használnak, annyiféleképpen értelmeznek. Ez a hitelesség kérdése. Mostanában különböző hivatkozásokkal egyre gyakoribb a bontás, a visszaépítés. Vajon az így született épületek tekinthetők-e hitelesnek?
A hitelesség arról szól, hogy a történeti értékek saját magukkal azonosak kell hogy maradjanak. A magyar história drámája, hogy rengeteg levéltári, könyvtári anyag semmisült meg, velük egykori tervrajzok, leírások is. Így a historikus dokumentációt, az eredeti adatokat maguk a történeti épületek hordozzák. Sokszor, ha eltűnik egy részlet, nem mondhatjuk, majd utánanézünk az irattárban. Nagy a felelősségünk, és ne gondoljuk azt, hogy csak a látvány a fontos, hogy valami látszatra olyan legyen, mintha az eredeti lenne. Tisztában kell lenni azzal, hogy bármennyit fejlődött is az információs technika, nem gondolhatjuk, hogy már mindent tudunk, és újabb ismeretre már nem tehetünk szert. Az épületek még mélyebb és később előbukkanó összefüggéseket is őrizhetnek. Legtöbbjük különböző periódusok egymásra rakódása miatt is lényeges.
Ha egy XIX. századi városi palotánál azt mondjuk, bontsuk el, építsünk alá mélygarázst, azután visszaépítjük ugyanolyanra, akkor biztosak lehetünk abban, hogy ennek az épületnek a korábbi periódusai mind elvesznek. És ami megsemmisült, az már örökre elveszett. Az új épület már csak látszatában az, ami volt, már csak makett, ha úgy tetszik, fizikailag létező virtuális emlék.
Nyitókép: A zsámbéki romtemplom visszaépítése időről-időre napirendre kerül Fotók: Wikimédia Commons
