A VII. szimfóniát 1957-ben írtam. A tragikus indulatot, a hol komor, hol érzelmes borongást, amely munkámból szól, már évek óta magamban hordozom, mint ahogy a magyarság költői is azt magukban hordozták. Ez természetes is, mert hiszen a magyar történelem tele van tragikus eseményekkel, melyek nemegyszer a lét és a nemlét kérdését vetették fel. Ezt a hosszú esztendőkön keresztül bennem érlelődő tervet, mint a szél a parazsat, az 1956-os események is érintették. Nem volnék a magyarsághoz tartozó művész, ha nem érintettek volna. Mert hiszen tragikus történelmi esemény az, amikor magyar és magyar között olyan ellentétek robbanhatnak ki, amelyek az elvégzendő munkát és a jövendőt veszélyeztetik. A hangszerek a magyar tragédiák miatt keseregnek, az igazságért imádkoznak és a békés jövendőért idézik a Himnusz hangjait”
– fogalmazott Lajtha László művéről az ősbemutatót kísérő politikai felhangok miatt. Nyilatkozatát az előadás előtt fel is olvasták 1958-ban, Párizsban, ahol Lehel György vezényletével szólalt meg a Magyar Rádió Zenekara előadásában.
Arról szó sem lehetett, hogy a művet Magyarországon mutassák be, sőt, a Lajtha által adott eredeti cím, az Ősz sem jelenhetett meg a partitúrán – túl egyértelmű utalás lett volna a forradalomra. Mindezek ellenére a Magyar Rádió közvetítette a koncertet, és egyetlen alkalommal, 1959-ben még Ferencsik János is elvezényelhette az ÁHZ élén Budapesten. Az 1970-es években Lehel György, jó pártkapcsolatokkal rendelkezve, elő akarta venni a művet, de neki is megtiltották. Az Ősz címet végül sosem viselte a szimfónia, de a forradalom szó mégis hozzákapcsolódott. Lajtha fiainak írott levelében forradalmi szimfóniának nevezte a darabot, „mert talán egyszer mégis az lesz a neve, hogy Revolution's Symphony”. A kilenc szimfóniát komponáló zeneszerző nem tévedett: a rendszerváltás óta ezt viseli a mű. Azóta szabadon előadható, de így is csak ritka alkalmakkor hangzott el.
A háromtételes VII. szimfónia utolsó tétele a Marseillaise közismert dallamával indul, amely a forradalmi hangulatot és a „szabadság, egyenlőség, testvériség” eszméit jeleníti meg. Az utolsó ütemek záróhangjai a magyar Himnuszt idézik fel, de nem eredeti formájában, hanem dúr helyett szomorkás és tragikus hangvételű moll harmóniákkal. Lajtha az utolsó ütemekben a forradalom leverésének is emléket állít: a Himnusz dallamát az „Isten, áldd meg a magyart” szövegrész után hirtelen ütés-jellegű zenekari akkordok szakítják félbe, ezekkel ér véget a szimfónia.
1956 után számos zeneszerző emlékezett meg a forradalomról. Sosztakovics XI. Szimfóniája a hivatalos magyarázata szerint az 1905-ös orosz forradalomnak, újabb értelmezések szerint a magyar eseményeknek állít emléket. Szokolay Sándor A tűz márciusa című alkotását a Tanácsköztársaság negyvenedik évfordulójára rendelték, valójában 1956-ról szól. Az anyaországi művek mellett a témához két kevésbé ismert erdélyi opus tartozik: Szabó Csaba Naenia című műve és Terényi Ede Csángó siratója.
Lajtha László Forradalmi szimfóniáját a Pécsi Szimfonikus Zenekar (későbbi Pannon Filharmonikusok) előadásában, Nicolas Pasquet vezényletével halljuk. A zenekar Lajtha László összes szimfonikus művét rögzítette, összkiadásukat Bartók-Pásztory-díjjal ismerték el. E lemezsorozat része az itt hallható felvétel.
