Caruso kortársa, Saljapin szerint a nagy emberek életrajza csak addig érdemel figyelmet, amíg föl nem jutnak a csúcsra. Attól fogva kezdenek egymásra hasonlítani, ez az oka, hogy civil életük is egyformásodik, és a felszín mögé nézve kiderül, mindennapjaik kicsit unalmasak.

Leni Riefenstahlról nem lehet ilyet mondani. Kilencvennyolc évesen lezuhant egy helikopterrel Afrikában. Bordatörés, tüdővérzés, az orvosok se hitték, hogy a vérző húsdarabból az arcán még egyszer orr lesz.

De hát mit keres egy ilyen idős asszony Afrikában? Rossz a kérdés, mert Leni Riefenstahl mindig így élt: veszélyesen. Ezért élt túl mindent, még magamagát is.

Hol önmagára, hol másokra hozott bajt. Merőleges sziklafalakon mászott, őrülteknek való lejtőkön száguldott le síléceken. Elmúlt ötven, amikor megkeresett egy néger törzset Afrikában, és köztük élt hónapokig. Hetvenévesen vágott bele a víz alatti fényképezésbe – ötvenévesnek hazudta magát, hogy megkapja az engedélyt, és alig pár hét után motívumot keresve már cápákat kerülgetett.

Már gyerekkorában látszott, hogy semmi és senki nem állhat az útjába. Céljainak eléréséért mindent megmozgatott. Ha kellett, dacos volt, ha kellett, bájos, de ugyanúgy kemény, okos és nem lankadó.

Táncolni akart. Mindenki lebeszélte, hiszen túlkoros: betöltötte a tizenötöt. Nem érdekelte. Elment, és órákat vett Eugenia Euardovánál, az emigráns orosz balerinánál. Münchenben debütált, de nem ám a karban. Egyedül, szólistaként. Megjelent az előadáson Max Reinhardt, az ünnepelt rendező, és a Deutsches Theaterba hívta hat szólóestre.

Szerződést kap, fellép Berlinben, Prágában, Zürichben, készül Budapestre is, ám a próbán tesz egy rossz mozdulatot, és vége a táncnak.

A táncnak igen, a sérüléseknek nem. Törik egyik bokája, törik a másik, töri a karját, hegymászásnál a bordáját, de soha nem jut eszébe, hogy abbahagyja. Éppen az egyik ilyen után indul a kórházba, mikor meglát egy plakátot. Maga se tudja, miért, jegyet vált a moziba, és végignézi a hegyi történetet, amikor pedig kiírják, hogy vége, újabb jegyet vált, elbűvöli a látvány. Keresi a rendezőt, Arnold Fanckot. A Dolomitokban forgat? Semmi baj. Utánamegy. Amikor találkoznak, közli: ő lesz a főszereplő a következő filmjében. A férfi nem győz ámulni. Ölelgetné a lányt, de annak nem az esete, lefejti magáról a kezét. A főszereplő mégis Leni Riefenstahl lesz. A plakátokon óriási betűkkel a neve, és ez haláláig, 2003-ig így marad.

De nemcsak játszik, figyel is. Mindent elles, és a stáb tagjai egy nap azt veszik észre, az irányítás lassan átcsúszik Riefenstahl kezébe. Figyeli, hová kerülnek a kamerák, tanulmányozza a világítás titkait, a vágást, a filmhívást, Fanck és operatőr társa, Schneeberger a lány után koslatva nem veszik észre, hogy ő már a pénzt gyűjti első önálló filmjére.

/Leni Riefenstahl, 1935 Forrás: Wikipédia/

Ekkor kerül képbe a kikeresztelkedett Balázs Béla, a negyvenhat éves bolsevik népbiztos, az egyik legtehetségesebb forgatókönyvíró Berlinben. Rengeteget dolgozik, lapoknak ír, előadásokat tart a marxista munkásiskolában. Valaki felhívja a figyelmét egy fiatal rendezőnőre, de Balázs fáradt, nem érdekli a kezdő nők ambíciója. Ez az állapot azonban csak addig tart, míg meg nem látja Riefenstahlt. Így ír erről naplójában:

„Beteges volt, vagy démoni, nem tudom. Olyan nőéhség volt rajtam, ami teljesen esztelen volt. Csak akkor voltam boldog, ha végre valaki nem szeretett belém. Minden időmet a nőknek adtam” – írta. Ám attól fogva, hogy meglátja Riefenstahlt, csak őt akarja birtokolni. Csábítóan szépnek találja. Igent mond, vállalja a forgatókönyvírást, és azt reméli, Riefenstahl is igent mond majd…

Zűrös az élete. Marxista köröket vezet, forgatókönyveket ír, szerelmes Lenibe, ráadásul ott van Berlinben a felesége. S ez nem minden. Moszkvába készül, hogy részt vegyen a Proletár Filmkonferencián. Föl van húzva, akár egy búgócsiga: rá akarja beszélni Riefenstahlt, hogy vele menjen Szovjet-Oroszországba.

Vajon miként alakul a filmtörténet, ha „a nő” tényleg vele megy? Riefenstahl utóbb elárulta, hogy Balázzsal remek volt együtt dolgozni, s kapcsolatuk is jól alakult, vagyis szerelem dolgában rendeződtek a dolgok, de ha így volt, miért eskette meg őt, hogy követni fogja Moszkvába, ahol találkozhat Eisensteinnel, Pudovkinnal?

Riefenstahl ráállt, de történt valami. A férfi forgatás közben, szinte a nő szeme láttára kikezd a stábból egy gyönyörű mellékszereplővel – nem, ilyen nincs. Kész, vége, ennyin múlt, hogy a filmtörténet sokat ígérő fejezete lezárult…

Balázs indul Moszkvába, Riefenstahl meghallgatja Hitlert, és levelet ír neki. Mindkét filmes útja a pokolba vitt, jégre vitte őket a „Párt”, pedig micsoda tehetség volt mindkettő!

Egy különbséggel. Leni Riefenstahl az a rendező, akiről máig vitázik a világ. Egyetlen filmesről se írtak annyit, mint róla. A kritikus Schubert Gusztáv a világhálón negyvennégy- ezer cikket, több száz esszét és tanulmányt számolt össze nemrég. Lehetséges volna, hogy Fellini, Bergman, Chaplin és Tarkovszkij sem tudta ennyire elkápráztatni a filmművészet oldalvizén lapátolókat? Miért ne?

Ne felejtsük el, hogy Riefenstahlt Amerikába hívták a két háború között. Visszaüzent, köszöni, nem, ő marad. Rossz válasz volt? De kapott volna annyi pénzt és támogatást, amiből két mennybe, illetve pokolba kívánt filmjét – róluk legközelebb szólok –  leforgathatja? Gőgös férfiakat látott volna, akik még a Nobel-díjas Faulknerrel is packáztak, pedig ők hívták, hogy írjon forgatókönyveket.

Marlene Dietrich nem vacillált, elment. Tehetséges dizőzként kezdte otthon, odaát sztár lett. Cigarettafüstös történetekből forgattak vele filmeket, olyat nem tudtak, amit a „náci nő” tudott – maguk közt így nevezték Leni Riefenstahlt. Aki nem tűrt más akaratot a sajátján kívül, és azt is maga döntötte el, kivel fekszik le, kivel nem. Megjelenése a filmguruk között felborított volna mindent, ami addig hozta a pénzt.

A történelem pár év múlva furcsa keretbe foglalta a folytatást. A világ a II. világháború végén ismerte meg egy másik fontos német szereplő nevét: Wernher von Braunét. Mérnök, harmincéves, modora kifogástalan. Rakétákat tervezett, a kor legjobb rakétáit. Azok dúlták szét Londont. Ötvenezer halott, még el se temették őket, von Braun, a „csodafegyverek atyja” már újabb csodákon törte a fejét a türingiai sóbarlangban – oda telepítették a németek a szövetségesek bombái elől az üzemet 45 tavaszán.

A háború után az amerikaiak is jól bántak von Braunnal. Eisenhower tábornok parancsot adott tisztjeinek, respekttel közeledjenek hozzá. Apja báró, anyjának felmenői egy európai uralkodóházból valók. Még fontosabb, hogy von Braun olyat tud, amit Amerika nem. Ezért rakták föl repülőre családjával, munkatársaival és a tervrajzok ládáival együtt, majd átröptették őket az Óceánon.

Nem faggatták, miért volt náci, a Londonra zúdított bombákat se firtatták. Arról esett több szó, mire van szüksége az amerikai hadseregnek. Csodákat vártak tőle, és nem kellett csalódniuk, von Braun beleállt a munkába. Az ő Saturn rakétái röpítették a Holdra az Apollo-11-et a három űrhajóssal, amellyel le lett kvittelve a V1, a V2 és London bombázása.

Ha őt kivitték Amerikába, Leni Riefenstahlt miért nem? Kapott volna egy stúdiót Hollywoodban, hogy kedvére dolgozhasson. Káprázatos filmet forgatott volna az amerikai holdra szállásról! A bosszúállás megfosztotta a világot ettől. Vagy ez csupán azt jelezte, hogy a hadiipar mindig erősebb lapokkal játszik, mint a filmipar?

Végül hadd fűzzek néhány szál virágot három úr gomblyukába. Az első Martin Munkácsit illeti: az ő Riefenstahlról készült fotója került 1937-ben a Time címlapjára. A második szál virág Balázs Béláé, ő jegyezte a Kék fény forgatókönyvét. És nem hagyhatom ki földimet, Korda Sándort: szomorúan nézte azt a filmet, amelyet a pénzén a mayerlingi tragédiáról forgatott egy névtelen rendező. Szomorúságából csak akkor csillant fel a szeme, amikor Riefenstahl „eltáncolta” Vetsera Máriát. Hogy mi a közös a felsoroltakban? Ez a három magyar zsidó vette észre a tehetséget Riefenstahlban. Erre Robert Capának volt egy külön bejáratú bonmot-ja: „Nem elég tehetségesnek lenni, magyarnak is kell lenni.”

/Indulókép: Leni Riefenstahl dreharbeiten Bundesarchiv Forrás: Wikipédia/