Álmomban a fürdőszobán keresztül
kerestem fel a húgomat, az
asztalt a két karszékkel már megette a por,
meglepetten nézett fel rám a húgom,
ölében a hároméves kislánya,
„Semmink sincs itthon ennivaló!”
olvastam le a szájáról, melyet
a kelleténél mindig vékonyabb
ajkúnak találtam. Az ablak mellett
ültek, ahová még a kelő Nap fénye sem
juthat el; gyermekkoromban engem is
vonzottak a sötétebb zugok, olyan
lehettem, mint a májusi spárga törek,
aminél finomabb zöldségfélét nem ismerek
a világon. A húgom rajongott Tandori
Dezsőért, fejből tudta az első kötetét,
ez a tény azonban már a múlté,
lánya után még két fia is született,
sokra vitték mind a ketten. Nyaranta
a pince betonfödémén süttette magát
négerbarnára a húgom, nem csoda hát,
hogy mindhárom gyerekét cigánynak nézték
középiskolás éveikben a távolsági buszon.
És nem négernek, ahogy a húgom
festett nyári szünetekben a födémen,
mely lankás szögben meredt kissé az égnek.