Imént beszéltem hosszasan telefonon régi jó barátommal, aki jelenleg külföldön él. Tudom, manapság ezzel a mondattal szinte bárki kezdhetné a mondandóját. Ám talán nem mindenki folytathatja azzal, amin én is meglepődtem, hogy az én jó barátom, nevezzük Z.-nek – aki bölcsész amúgy –, egy hollandiai tömegszállásról jelentkezett. Afféle menedékhelyről, amit fedett sportcsarnokból alakítottak át azzal a kevéssé bonyolult megoldással, hogy szerte a gyepen ágyakat állítottak fel, a kijáratokhoz őröket állítottak, a beltérhez pedig biztonsági személyzetet szerződtettek.

– Te meg hogy a fenébe kerültél oda? – kérdeztem tőle döbbenten. De válasz helyett inkább elújságolta, hogy nemrég kedélyesen kvaterkázott néhány orosszal, ám ez csak a kezdet. Majd rátért arra, hogy a társaság akármilyen vegyes, a tagjai egy dologban mégis kimondottan hasonlítanak egymásra: mindenki egy kicsit lepusztult benyomást kelt.

– Z.! – világosítottam fel erre –, te egy menedékhelyen vagy…

Nem jött zavarba:

– Na, nem baj… – mondta. – Várom a lóvét, most már nemsoká meg kell jönnie. Napi 60 euró munkanélküli segély. Az nem olyan rossz, nem?!

Aztán, hogy így belejött, megvilágítandó a jelen helyzet hátterét a kérdésemre is válaszolt. Mert én még ott tartottam, ezen beszélgetés előtt, hogy éppen lesz munkája, valami isten tudja, milyen vidéki gyárban, miután kirakták az előző, kényelmes helyéről, egy élelmiszerekkel foglalkozó webshop raktárából, ahol rendeléseket készített össze, szintén nemzetközi csapatban. És ahol lehetett heti három napot dolgozni, hogy mellette tanulhassa a hollandot, és ennek révén valami kvalifikáltabb állást szerezhessen. Kifizette belőle a szállását, jutott ennivalóra, és hogy pár apróságot vegyen. Néha. Valóban apróságokat. Meg el tudott menni Dead Can Dance- koncertre, a fene tudja, milyen nevű településre. Vagyis teltek a napok szorgos bizakodásban. Mígnem jött a krach. Nem, nem a vírus. Még előtte. A szállásadói egyszerre kitalálták, hogy mást költöztetnek a helyére, ellenben a kültelki flat-share árát már kifizette, tán kaucióval egyetemben. Kézbe, papír nélkül, mert úgy olcsóbb.

– Nem volt ez marhaság? – jegyeztem meg óvatosan.

– Te, figyelj – mondta erre –, nem tűnt annak, mert pénzem meg kevés volt… De aztán elmentem a rendőrségre…

Ahol felvették az ügyet, de végül nem lett semmi eredmény. Illetve de: míg a procedúra tartott, többször kénytelen volt késni a munkájából, egy-két nap még be se jutott. Hopp! – össze is gyűlt azonnal tíz hibapont. Ilyeneket osztogattak a cégnél. Ha összegyűlt tíz, lapát.

Munka nélkül, lakás nélkül idegenben nem lélekemelő. Ellenben motiváló. Maradék pénzén kibérelt egy új szállást, aztán nekilódult munkát keresni, közben a megfelelő hivatalnál folyamodott segélyért. Ám a pénze hamarabb elfogyott, mint akár egy új munka beeshetett volna, a segély is váratott magára.

– Most áldom az eszem, hogy tanultam kicsit a nyelvet, és tudtam intézni ezt a segélyt. Ebben a járványban, a leállásokkal, nem is tudom, mi a fenét csinálnék! Mehetnék haza a nagy semmire? Pedig az lesz, csak megvárom a lóvét, aztán spuri. Otthon nem is olyan rossz az a napi 60 euró… Te, várj csak, ott valaki eszik! Itt adnak kaját? Nem mondták! Vagy csak behozta?

A telefonba behallatszik egy hang, amint odakiált, magyarul:

– Nem! Adnak, hamburgert.

– Hó! – kiáltja erre Z., félig neki, félig nekem. – Itt vannak magyarok is!

– Egy – válaszolja az illető.

– Egy hamburger?

– Nem, egy magyar.

– Te, figyelj! – mondja izgatottan a telefonba Z. – Én most elköszönök. Megyek, beállok a sorba.