„Ez a szonáta minden bizonnyal a legnagyobb szólóhegedű-alkotás Bach óta” – vallotta Yehudi Menuhin Bartók művéről, amit maga rendelt a zeneszerzőtől. „Elég vakmerő voltam, hogy arra kérjem Bartókot, írjon nekem egy szonátát szólóhegedűre. Kérhettem volna nagy versenyművet is vagy hegedű-zongoraszonátát, de a lehető legkevésbé akartam terhelni. Anyagilag semmilyen más módon nem lehetett segíteni rajta; túl büszke volt, semhogy elfogadja, kivéve, ha ő is adott valamit cserébe” – emlékezett vissza a világhírű hegedűművész-karmester.
Kettőjük kapcsolata különösen aktuális a héten: október elsejét Menuhin kezdeményezésére tették A Zene világnapjává, Bartók halálának hetvenötödik évfordulójára pedig a hétvégén emlékeztünk.
A darab 1944-ben készült. Bartók utolsó befejezett műve sok szempontból a Bach-szólószonáták hagyományát folytatja. Az első tétel (Tempo Di Ciaccona) Bach d-moll partitájának Ciaccona című tételére utal. A másodikban (Fuga) a téma kialakítása is bachi mintát követ, ahogy a kisterc motívum négyszólamú fúgává bővül. A harmadik (Melodia) egy népdalszerű dallamot rejt magában, míg a zárótétel (Presto) a barokk szvitek jellegzetes táncos karakterét idézi fel.
A művet Bartók régi vázlatfüzetébe, az Arab gyűjtőfüzetbe írta. A kompozíció java 1944 februárjában készült el, ekkor a beteg zeneszerző az észak-karolinai üdülőhelyen, Asheville-ben pihent. A teljes darabbal március közepére végzett. Korábbi munkamódszerétől eltérően nem zongora mellett, improvizálással formálta a dallamokat, hanem fejben, belső hallással. A technikai megoldások kidolgozását nehezítette, hogy Bartók nem játszott hegedűn, bár jól ismerte a hangszert, sokszor komponált rá, és hegedűre készült művei esetén mindig konzultált az előadókkal.
Így tett Menuhinnal is, aki első olvasásra eljátszhatatlannak találta a művet. Bartókkal való levelezésük során több technikai módosítás történt, az 1944. november 26-án New Yorkban elhangzott ősbemutatót négyórás személyes egyeztetés előzte meg. Néhány kérdés ezután is nyitva maradt. Tervezték, hogy a kiadás előtt a kottázás végleges formájáról egyeztetnek, de erre Bartók halála miatt nem került sor. A zeneszerző negyedhangos részt is komponált a fináléba, azonban ezt elhagyható „színezésnek” szánta, ezért készített egy félhangos verziót is. „A legjobb mindenesetre az lenne, ha hallhatnám mindkét változatot, és azután döntenék, érdemes-e negyedhangokat játszani vagy sem" – írta Mehuninnak. Végül a hegedűművész-karmester által jegyzett kiadásban a félhangos változat jelent meg.
A darab Baráti Kristóf hegedűművész előadásában hallható.
1. tétel:
2. tétel:
3. tétel:
4. tétel:
