Vezércikkében Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek Szent István időszerűségéről ír. Felidézi Csoóri Sándor levelének sorait, melyben a református költő mond köszönetet a katolikus pap egykori homíliájának azon gondolatáért, mely szerint az államalapító szent király talán lelki rokonságot érezve ajánlotta föl országát Szűz Máriának és nem Jézus Krisztusnak, mert maga is elveszítette a fiát. István intelmeire utalva a főpásztor kiemeli, hogy a keresztény uralkodó „igazságos, kegyes és békességes”, és maga is inti „a tanárdiák tüntetések résztvevőit”, hogy „amikor a jogaikért küzdenek, nem lehet megfeledkezni az emberi méltóságról, mert egész küzdelmük hitelét veszti. – Majd hozzáteszi –: Ezt mondottam iskoláink tanárainak is, nekünk meg kell mutatni minden helyzetben, hogy nem vagyunk közönséges emberek.”

Szerdahelyi Csongor a pilismaróti–szobi komp megszüntetése kapcsán tárcájában emlékeztet, hogy az azt kiváltó legújabb Ipoly-híd EU-s pénzből valósult meg, és Ferenc pápa 2016-ban, a legrangosabb európai kitüntetés, a Károly-díj átvételekor kötötte a lelkünkre, hogy „hidakat, ne falakat építsünk”.

Az értekezések sorában a Covid-válság hazai oktatásra gyakorolt hatásait veszi számba Gyarmarthy Éva klinikai és neveléslélektani szakpszichológus. A járvány fölerősítette a meglévő alapproblémákat, rávilágított a minősítő-számonkérő szemlélet, az uralkodó pedagógusszerep-felfogás és módszertan elavultságára, a különbözőségek kezelésérére való képtelenségre, a digitális és infokommunikációs eszközök nem kellő használatára. A válsághelyzet lehetőséget is adott, sokan éltek is vele, számos jó kezdeményezés indult el, de a szükséges rendszerszintű változás elmaradt. Ráadásul a járvány elhúzódó lélektani következményeinek kezelésére a pedagógustársadalom eszköztelen.

A művészettel nevelés fontosságáról, identitásképző és személyiségfejlesztő erejéről, illetve az MMA és azt MTA által közösen kidolgozandó közoktatási programról, az akadémikusok elméleti és a szervezők gyakorlati tevékenységéről Farkas Ádám szobrászművésszel, a Magyar Művészeti Akadémia elnökségének tagjával Elmer István beszélget.

Egresi Katalin jogász arról értekezik, hogy az európai egységesülés gondolatával, melynek célját első szorgalmazója, Richard Coudenhove-Kalergi főként abban látta, hogy gátat lehessen vetni az akár szovjet-bolsevik, akár orosz-nacionalista terjeszkedésnek, az 1920-as években a hazai, mind kormánypárti, mind ellenzéki körökben rokonszenveztek, és bár többen észrevették, hogy a határok nélküli Európa megoldás lehet a  magyar kisebbségek áldatlan helyzetére, kiszolgáltatottságára, a szorgalmazását sajnálatos módon a revízió gondolata, majd a diktatórikus egységesítés 1990-ig kiszorította a magyar közgondolkodásból.

Filep Tamás Gusztáv a prágai tavasz katonai leveréséről emlékezik meg a maga gyermekkorát megidézve. Arra is felhívja a figyelmet, hogy Janics Kálmán, a neves orvos-történész, aki a csehszlovákiai magyarság 1945–1948 közötti jogfosztottságának éveiről tette közzé ismert munkáját, A hontalanság éveit, ezekről a hetekről akarta megírni utolsó könyvét. Mint írja Filep:  „A csehszlovákiai magyar közösség a »normalizáció« húsz évét a bevonulás utáni szellemi sivatagban töltötte.”

Madách Egy őrült naplójából című, alig ismert epigrammasorozatának fényében vizsgálja az akadémikus-irodalomtudós Szörényi László a Tragédia gondolati csíráját, a Biblia alapmítoszát, a paradicsomból való kizáratást. Megállapítja, hogy amíg az epigrammákban Lucifer győz, addig a drámában Ádám. „Igaz, hogy csak Évának az Úr által megígért utód reményében, akinek majd sok-sok nemzedék után megszületik az az utódja, a második Ádám.” Ugyancsak a Madách-évhez kapcsolódva Bényei Adrienn a drámaköltő sztregovai családi kastélyába, s híres „oroszlánbarlangjába” kalauzol.

A szépirodalom rovat Kismálna című balatoni novellájában Gy. Szabó András az eltűnt-vitatott idő nyomába ered, és végül boldog elégtételt nyújt a nyárias olvasmányt kereső nyájas olvasónak. Zsille Gábor szintén a nyári-balatoni tematikát verseli meg, pazar rímekbe szedve helyneveket, a lét és a lé páros jelképiségével játszadozva. Benke László és Murányi Zita versei a költészet örök nagy kérdéskörét, a születést és az elmúlást gondolják újra.

A képzőművészet rovatban Oláh Mara (Omara) roma festőnő nemzetközileg is egyre inkább elismert művészetéről Bencze Péter galériatulajdonos számol be Jankó Juditnak. Kocsis Katica Pintér Gábor különös, szórakoztató, egyszersmind nehezen megfejhető, humoros és összetett, banális és súlyos képi világát mutatja be.

Pálffy Lajos Kolozsvár szívében, a házsongárdi temetőben járt, és Áprily Lajos nyomán a századokba néz, ottani elhunyt nagyjaink szellemét idézi. Közben felvillantja a Házsongárd Alapítvány munkáját a nagymúltú temető – talán a legszebb magyar sírkert – megmaradásáért.

Az épített örökség témájában Veöreös András építész a Fertő-tó térsége építészeti képének alakulását, eredményeit és viszontagságait taglalja. Huszonkét éve annak, hogy a Fertő-tó környéke felkerült az UNESCO világörökségi listájára a kultúrtájak közé. Mint írja: „Erős, összetartó közösségre van szükség, amely a beköltözőktől ösztönösen is elvárja a táj és az épített örökség értékei iránti tiszteletet és alázatot, az alkalmazkodást a helyi sajátosságokhoz.”

A nyári zenei fesztiválok gazdag programja kapcsán Várdai István csellista, a Liszt Ferenc Kamarazenekar művészeti igazgatója, a bécsi Zeneakadémia tanszékvezető professzora Réfi Zsuzsának számol be a Kaposfestről, a Zempléni Fesztiválról, a tanításról és a maga művészi útjáról.

Számunk utolsó, környezetvédelemmel foglalkozó cikke figyelmeztetés: Magyarországon is bármikor megjelenhet a földközi-tengeri gyümölcslégy. A veszélyről Polgár Marcell kérdezte a magyar felmenőkkel rendelkező, ma már nyugdíjas Ernie Steinert, aki Nyugat-Ausztráliában évekig irányította a gyümölcslégy elleni küzdelmet.