A rendszerváltozás egyszerre hozott diadalt és vereséget a brit miniszterelnöknőnek. Az egykori munkatárs és beszédíró mutatja be a sorsfordító évet lapunknak írt cikkében. 

Történelmi léptékkel mérve 1989 diadalév lehetett volna Margaret Thatcher számára. Legfőbb politikai és személyes reményei váltak valósággá: leomlott a berlini fal, összeomlott az európai szovjet birodalom, és félreérthetetlen jelek mutattak arra, hogy maga a Szovjetunió is a végét járja. Viszont ugyanebben az évben mind súlyosabb kül- és belpolitikai nehézségekkel kellett szembenéznie, legközelebbi szövetségeseivel és munkatársaival került összeütközésbe, súlyos hibákat követett el, amelyeket elkerülhetett volna, és saját politikai halandóságának első jelei is megmutatkoztak. Politikai sírján túlról azonban hamar megvillantotta feltámadásának első szikráját.

Ám kezdjük az elején.

Amikor az 1989-es év beköszöntött, Thatcher a politikai tekintélye csúcsán állt mind odahaza, mind külföldön. Ám januárban véget ért az ő és Ronald Reagan történelmi partnersége: Reagan ekkor tette le hivatalát, és néhány szerény beavatkozástól eltekintve végleg búcsút mondott a politikának. Az előző év novemberében utolsó hivatalos látogatójaként a miniszterelnöknőt fogadta, s így neki címezte utolsó elnöki üzenetét. A háromnapos rendezvény a különleges angol–amerikai kapcsolatok kettejük általi irányítását ünnepelte nosztalgikusan. Thatcher volt a díszvendég a Reagan, majd utódja, George H. W. Bush által adott vacsorákon, valamint George Shultz volt külügyminiszter búcsúebédjén. A politikusnő akkori segédjeként jómagam is meghívást kaptam ez utóbbi alkalomra, amely szeretetteljes, meleg hangulatban telt. Thatcher és Shultz általában ugyanazon az oldalon álltak a diplomáciai, sőt még a Reagan-kormányzat belső vitáiban is. A volt miniszter a jelenlévők elragadtatott tapsolása közben egy nagy, drága kézitáskát adott búcsúajándékul Thatchernek. Visszatekintve úgy látom, ezek a kedveskedések nem kis részben annak voltak köszönhetők, hogy Reagan politikai pályafutása ama kevesek közé tartozott, amelyek vitathatatlanul sikerrel végződtek, s ebben a sikerben az angol vezető teljes joggal osztozott.

A legtöbb megfigyelő feltételezte, hogy a brit miniszterelnök az idősebb Bush elnökkel is ugyanilyen meleg személyes és politikai szövetséget fog ápolni. Elvégre már nyolc éve barátságban álltak, kedvelték egymást, és szemlátomást nagyjából egyazon ideológiai hullámhosszon voltak. Mindezek már önmagukban is indokolták a vélekedést. Az angol–amerikai partnerség várt újabb fejezete azonban elmaradt: a nukleáris fegyverek németországi telepítésének kérdésében eltértek az álláspontok.

Thatcher saját sikeres hidegháborús diplomáciája és a nyugat-európai „gorbimánia” együttesen idézte elő azt, hogy a német közvélemény már-már pacifista irányba haladt. A németek különösen (és joggal) amiatt aggódtak, hogy fegyveres konfliktus esetén a rövid hatótávolságú nukleáris rakéták alkalmasint rájuk zuhannának le a rozsdásodó vasfüggöny két oldalán. A választások közeledtével Kohlnak hangot kellett adnia ezeknek az aggodalmaknak. That-cher viszont amiatt aggódott joggal, hogy a Nyugat mennél inkább leszereli nukleáris rakétáit, annál inkább kénytelen lesz növelni a védelmi kiadásokat, hogy ellensúlyozza a Szovjetunió hatalmas fölényét a hagyományos fegyverek terén. Egy évvel később ez a vita már avíttá vált. Most viszont még mind a két fél komoly érveket tudott felsorakoztatni, és mind a ketten Bushtól várták a döntést a NATO-csúcson.

Bush a csúcstalálkozó előkészítésekor még angol partnerével szimpatizált. Egyébként is a maga részéről még mindig az amerikai külpolitika áttekintésénél tartott, nem vetette bele magát a NATO-politikába. Az első füstjelek arra utaltak, hogy a Bush-kormányzat keményebb lesz, mint Reagan volt. Ez Thatcher malmára hajthatta volna a vizet, ő ugyanis már Reykjavík óta tartott attól, hogy az USA politikája veszélyesen rugalmas a nukleáris fegyverek dolgában. Nem sokkal később azonban más szelek kezdtek fújdogálni. A britek nemcsak a NATO-ban, hanem az európai integrációban is túl sokat akadékoskodtak; Európában Németország volt a vezető gazdasági hatalom, s az amerikai politikának ehhez kellett igazodnia. Amilyen csodálatosan bátor és következetes tudott lenni Thatcher, olyan merev és kioktató is, ráadásul a szövetségen belül magára maradt; Kohlnak, a hűséges szövetségesnek viszont a hivatalban maradáshoz szüksége volt a NATO támogatására. Az is világossá vált, hogy noha Bush valóban kedvelte Thatchert, nem igazán tudott bánni vele, és ami még ennél is fontosabb, hogy a tanácsadói szívesen látták volna, ha a miniszterelnöknőnek kicsit letörik a szarvát.


/Margaret Thatcher Ronald Reagen temetésén. Fotó: Sophia Piellusch/

A szokásos, oldalazó diplomáciai tánclépések során a Bush-kormányzat fokozatosan elfordult Thatchertől, és Kohlt tüntette ki a támogatásával. A NATO-csúcson abban maradtak, hogy a nukleáris fegyverekről szóló tárgyalások a középtávú rakétákról folynak majd, de nem zárják ki, hogy később a rövid hatótávolságú rakétákra is kiterjesszék őket. Bush világos döntést hozott. A sajtóban és másutt ezt a politikusnő egyértelmű vereségeként könyvelték el. Ezt az értékelést igazolja Charles Moore hivatalos életrajzának harmadik kötete is, amely Thatcher diplomáciai alteregóját, Charles Powellt idézi: „Befellegzett az egésznek, amikor Bush Németország felé fordult.” Moore hozzáteszi: „Powell ezen azt értette, hogy véget ért a nemzetközi kapcsolatokban való angol–amerikai dominancia, amelyet Thatcher és Reagan valósított meg, illetve amelynek Thatcher a hidegháborúban aratott győzelmet is tulajdonította.”

Ez még nem jelentette Thatcher miniszterelnökségének a végét, hiszen ezután még két évig állt a brit kormány élén. De a baj, mint Churchill gyakran idézte a Hamletet, „ha jő, nem jő mint egyes őrszem: Egész dandár beront”. Márpedig 1989-ben Thatcher nem kis bajokkal találta szemben magát: magas rangú kollégái lázadoztak, a közvélemény pedig nyugtalankodott, ami gyengítette és akadályozta politikájának folytatását. A két fő bajt ekkor „Európa” és az Egyesült Királyság gazdasága jelentette. A rákövetkező két év során ezek váltották ki külügyminiszterének, pénzügyminiszterének és végül magának Thatchernek a lemondását.

„Európa” kérdését szemlátomást jegelte az 1986-ban aláírt Egységes Európai Okmány, amely Thatcher elképzelése szerint egy szabadabb és versenyképesebb európai gazdaság kialakítását tette volna lehetővé. Az Európai Bizottság elnöke, Jacques Delors azonban a visszájára fordította az Okmányt, amikor a jogszabályok „harmonizációjával” a mindent szabályozni akarás eszközévé tette azt. Ezt követően 1988 szeptemberében Delors arra biztatta a brit szakszervezeti mozgalmat, hogy az Okmány adta lehetőséggel élve támadja meg Thatcher gazdasági és társadalmi reformintézkedéseit. 

A minszterelnök asszony tizenkét nappal később brugge-i beszédében válaszolt, kijelentve, hogy Nagy-Britanniát nem azért reformálta meg, hogy Brüsszel visszafordítsa a reformjait. Ez a beszéd ma sokak szemében a Brexit felé tett első lépés volt. Akkor azonban bizonyosan hosszú vitát támasztott a pártján belül, amelynek során Thatcher megnyerte a párt egyszerű tagjainak határozott támogatását, legmagasabb rangú kollégái közül viszont sokan szembefordultak vele az Egyesült Királyság politikájának talán legdöntőbb kérdésében.

„Európa” persze közrejátszott a brit gazdaság bajaiban is. 1988-ban és 1989-ben az Egyesült Királyság gazdaságát újabb infláció sújtotta, amit Lawson pénzügyminiszter azzal remélt megfékezni, hogy beviszi a fontot az euró „előszobájának” számító európai árfolyam-mechanizmusba (ERM). Geoffrey Howe külügyminiszter is csatlakozott Lawson kampányához, és ügyük érdekében két éven keresztül mindketten erős nyomást gyakoroltak a miniszterelnökre, aki ellenállt, nem bízott az ERM-ben (e mellett az álláspontja mellett a lemondása előtti hetekig kitartott), s ezzel mindkettejüket elvesztette – Lawson 1989 végén mondott le. De az infláció okozta nehézségek, az annak visszaszorítását célzó intézkedések és az ERM-hez való csatlakozásról folytatott vita mind-mind gyengítette a kormányt, és még tovább súlyosbított minden más hazai nehézséget (például a népszerűtlen önkormányzati fejadót). 1989 végére már el voltak vetve azok a magok, amelyek nyomán Geoffrey Howe lemondott, Michael Heseltine volt védelmi miniszter versenybe szállt a pártelnöki székért, az első fordulóban Thatcher nem kapott elég szavazatot, a másodiktól visszalépett, John Major átvette tőle a miniszterelnöki széket, és azonnal ki is jelentette, hogy Nagy-Britannia helye Európa szívében van, nem sokkal később pedig a font sterlinget is kiütötték az ERM-ből.

A titkosítás alól feloldott iratokból ma már tudjuk, hogy Thatcher távozását értetlenséggel fogadták Washingtonban, Moszkvában és szerte a világon, mert a hazai csatározásai és 1989-ben meggyengült pozíciója ellenére fontos szerepet játszott a nemzetközi viták rendezésében, Európa felszabadításának és demokratizálódásának a folytatásában. Legkevésbé ismert eredménye az volt, hogy átterelgette Dél-Afrikát az apartheidből a demokráciába, méghozzá az elkerülhetetlennek tartott vérfürdő nélkül. Erről sokan nem tudnak, mert a legtöbben nem is akarnak tudni róla.

A szankciókkal szembeni ellenállását tévesen a fehér Dél-Afrika támogatásaként értelmezték, holott ez valójában fontos kiegészítő eleme volt a dél-afrikai kormányra kifejtett erőteljes diplomáciai nyomásnak annak érdekében, hogy az fogadja el a demokrácia és a fekete többség uralmának szükségességét, ezen az alapon megnyerje a választást, tárgyalásokat folytasson az Afrikai Nemzeti Kongresszussal, bocsássa szabadon Nelson Mandelát, és ne álljon meg egészen a rendszerváltoztatásig. Történt mindez két év leforgása alatt, miután Frederik Willem de Klerket 1989 februárjában a Dél-afrikai Köztársaság elnökévé választották. Az ennek érdekében folytatott diplomáciai ténykedéseket ma már részletekbe menően ismerjük, hála Moore átfogó életrajzának, a Thatcher által személyesen választott pretoriai nagykövet, Robin Renwick könyvének, illetve nem utolsósorban Mandela és de Klerk tanúságtételének.

Thatcher második és a dél-afrikainál is sokkal nagyobb teljesítménye volt a berlini fal leomlása. Ez sok kéz műve volt, ám a színdarab első felvonásában a nyugati főszerepeket ő és Reagan játszották (II. János Pál pápával együtt), majd Thatcher nagyon fontos mellékszerepet vitt a második felvonásban is. A fal leomlása két azonnali és nem sokkal később még egy harmadik reakciót váltott ki belőle. Először egyszerű, elsöprő örömet érzett afölött, hogy Közép- és Kelet-Európában az emberek visszanyerték a szabadságukat. Másodszor nyugtalan szorongás fogta el. Attól tartott, Németország újraegyesítése (amely szerinte logikusan következett abból, hogy a németek visszakapták demokratikus szabadságjogaikat) meg fogja bontani az európai hatalmi egyensúlyt: Németország túl erőssé válik, ami alááshatja Gorbacsov helyzetét Moszkvában, sőt a peresztrojka és a glasznoszty reformjainak megsemmisítéséhez vezethet. Végül – harmadszorra – Thatcher nem fogadta el, hogy a német újraegyesítés szükségképpen maga után vonja Európa gyors politikai egységesülését, mert az szerinte éppenséggel erősítené, nem pedig visszafogná Németországot, és azt is ellentmondásosnak találta, hogy az új demokráciák nemzeti függetlenségének helyreállítását azzal kellene orvosolni, hogy minden európai demokrácia lemond a szuverenitásáról Brüsszel javára.

A miniszterelnök asszony valóban nem szívelte Németországot, és ez a zsigeri ellenszenv vezérelte a német újraegyesítés fölötti aggodalmait, de érvei észszerűek és előrelátóak voltak. Kezdetben Mitterrand, Bush és Gorbacsov is osztotta azokat. De mint az év elején a nukleáris fegyverekről szóló NATO-döntés esetében, most is az történt, hogy Bush mindinkább Kohl mellé állt, aki fortélyosan küzdött a német egységért (és országa egyik legnagyobb államférfiújának bizonyult). Busht követve aztán a többi magas rangú szövetséges is cserben hagyta Thatchert, egyik a másik után.

Az emlékirataiban a politikusnő beismeri, hogy német politikája egyértelmű vereséget szenvedett. Alighanem az elkerülhetetlennel viaskodott. Annál inkább igazolódott viszont az a törekvése, hogy Közép- és Kelet-Európa demokratizálódása ne veszélyeztesse Gorbacsov helyzetét, mert ha őt menesztik, akkor a szovjet reform egész folyamata leállhat, vagy akár retorziókba csaphat át. Az 1991-es szovjet puccskísérlet megmutatta, hogy ez nem lett volna lehetetlen, bár annyira elkésett, hogy kudarca szinte elkerülhetetlen volt, és egyúttal garantálta is a posztszovjet demokrácia fennmaradását. Legalábbis egyelőre. Mert – amint Moore Thatcher-életrajzában is olvassuk – többek között a KGB akkori drezdai ügynöke, bizonyos Vlagyimir Putyin is a Szovjetuniót ért megalázó vereségnek tekintette azt, hogy Gorbacsov a német újraegyesítés ügyében behódolt a Nyugatnak. Második csatáját a miniszterelnöknő akkor vesztette el, amikor saját kormánya tagjai euroszkeptikus politikája miatt is fellázadtak ellene.

Legalábbis egyelőre.

Epilógus
Thatcher 1990 végén lemondott. Miután meghiúsult minden reménye arra, hogy miniszterelnökként részt vehessen azon a párizsi csúcstalálkozón, amely elfogadta Közép- és Kelet-Európa felszabadítását, a hidegháború végét és a saját világtörténeti státuszát rögzítő Párizsi Chartát, mély depresszióba esett. Barátok és kollégák gyűltek köré, hogy segítsenek. A legtöbben azért, mert csodálták és szerették. Néhányan azért, hogy eltegyék a Tory Párt és az új pártvezető útjából. Berendeztek neki egy irodát, adtak mellé titkárt, egy egész csapat tehetséges tanácsadót, gondoskodtak elhelyezéséről Westminsterben és arról is, hogy a naptára tele legyen elfoglaltságokkal. De senki sem tudta biztosítani számára azt, amire neki valójában szüksége volt: a komoly politikai kihívást. Hogyan is juthatott volna ilyesmihez immár magán-
személyként?

1991 augusztusában mégis hozzájutott. Szovjet keményvonalasok túszul ejtették Gorbacsovot saját krími villájában, a televízióban kihirdették a rendkívüli állapotot, tankokat és katonákat vezényeltek Moszkvába, letartóztatásokat hajtottak végre, és azt tervezték, hogy megtámadják az orosz parlamentet (a Fehér Házat, ahová Borisz Jelcin menekült, és ahonnan később az ellenállást vezette). A nyugati vezetők megijedtek. Mitterrand elnök a televízióban a Szovjetunió „új vezetőjének” nevezte Janajevet; Helmut Kohl csak azt mondta, reméli, hogy a Szovjetunió tiszteletben fogja tartani a Gorbacsov által aláírt megállapodásokat; a többiek a tárgyalótermekbe zárkóztak. Thatcher történetesen összefutott Galina Sztarovojtovával, Jelcin volt szóvivőjével, és megkapta tőle az orosz vezető mobiltelefonszámát. Felhívta őt a barikádon. Jelcin felvette a telefont, és segítséget kért. Thatcher azonnal kilépett az utcára, és a televízión keresztül megüzente a világnak, hogy „nem szabad azt hinnünk, hogy a puccs sikeres lesz”, mert „a fiatalok már nem szolga-lelkűek”, és „a néphatalom felülkerekedhet”.

Így is történt. A puccs egy-kettőre dugába dőlt, Gorbacsov visszatért Moszkvába, Jelcin átvette az irányítást, a Szovjetuniót alkotmányosan eltemették, és független köztársaságok léptek a helyébe, közöttük a Jelcin vezette szuverén Oroszország. Busht és John Majort bosszantotta Thatcher beavatkozása, Jelcint azonban felvillanyozta. Ő maga pedig új lendületet kapott. Nekifogott, hogy megírja az emlékiratait, és még tíz éven át tekintélyes szereplő maradt a brit politikában.

A Brexittel pedig az európai vitát is megnyerte a síron túlról.

Minden jó, ha a vége jó.

Fordította: Boros Attila Botond


/Indulókép: Antall József miniszterelnök és Margaret Thatcher, Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyságának miniszterelnöke az angol kormányfő ünnepélyes fogadásán a Kossuth téren, Budapesten, 1990. szeptember 10-én. Fotó: Németh Ferenc/MTI/