Lövétei korábban volt zöld, mint a Greenpeace-aktivisták, noha nem ő fedezte föl, hogy valami nincs rendjén a civilizációval. Hogy ki kellene vonulni valamiféle falucsöndje Árkádiába, addig – Horatiustól és Vergiliustól kezdve – sok költő eljutott (sőt még az egyszerű nép is), de hogy e kivonulás ma már nem modorosság, póz, azt Lövétei fedezte föl, és írta-írja körül zöld meg sivatag verseiben.

Kérdés, hogy ki lehet-e egyáltalán vonulni a civilizációból, s főként, van-e hová. Létezik-e az a táj, az a táj-ember (nyáját legeltető pásztor), az az idea, amelyet a líra vagy kétezer éve mindegyre megénekel? „Ó, falu csöndje! Mikor térek haza újra? Mikor lesz / szabad könyvek közt, vagy szunnyadva, henyélve, / boldogan, otthon, az élet gondjait felednem?” – sóhajtja Horatius a Miféle harag kötet nyitóversének mottójában latinul és (Bede Anna fordításában) magyarul. Groteszk mottó, ugyan ki érti a latint, s ki olvas latin (másutt görög: Bión, Moszkhosz) klasszikusokat? Nem vitás, provokáció, koridegen a latin mottó, koridegen a versek műfaja is, az ecloga. Lövétei a mottóval rátükrözi az európai kultúra korai fénykorára a XXI. századi életérzést, és beleerőlteti mondandóját az idill, a bukolika versformájába.

Lövétei a kivonulást nem a Miféle harag kötetével kezdte. 2011-ben Zöld című könyvében már megjelent az a tizenkét ecloga, amely e mostani kötet első ciklusa. A Miféle harag másik ciklusa, a Sivatag tizenkét új verse pedig homlokegyenest ellentéte, fanyar palinódiája, visszavonása az önmagában is groteszk Zöld ciklusnak. Ez utóbbi első öt eclogája már korábban, a 2009-es Árkádia-féle című válogatott kötetében is megjelent. A költő tehát láthatóan folyamatosan továbbírja, bővíti a zöld témát, csakhogy ez a továbbírás egyre keserűbb, kiábrándultabb, rezignáltabb tónusra vált, odáig, hogy a Miféle harag kötet záróverse (Csillag-bár. Haláltánc-féle) a fásultság, kiürültség fatális kocsmai haláltáncába torkollik: „úgyse érti senki se / minek jöttem én ide / sziklaország fenyvesek / úgyse érti senki meg […] gyere komám otthonom / ember voltál leszarom […] minek ide nagymise / úgyse érti senki se”. A Sivatag – a legújabb versek – disszonanciáját a klasszikus-poétikus (Horatius-, Iuvenalis-, Shakespeare-, Babits-) mottók elkomorulása és a cinikus kiszólások mellett a profán, karcos, alkalmasint durva nyelvhasználat is fölerősíti: fonák, recseg-ropog a mai költő Árkádiája.

Az Árkádia nemcsak az antik buko-likát idézi meg, de Lövétei kedves költőjét, Arany Jánost is – az unott, fáradt tónusú Sivatag-versek cikluscímét is a tőle származó mottó értelmezi („Kimerült, fáradt, egykedvű, sivatag”), de már az Árkádia-féle kötet címe is aranyi volt, benne az „Árkádia-féle” Lövétei-vers átirat, újraírás, a kései, melankolikus, finoman önironikus költő borongós modorában. A magyar nyelv egyik legnagyobb mesterének éppen egy tucat „kisebb” költeményéhez fűzött személyes megjegyzései, remek esszéi alaposan megbolygatták az Arany-redivivust (Arany versek. Széljegyzetek Arany Jánoshoz 2009).

Ki lehet-e vonulni, van-e (zöld) hová kivonulni? „Jól kitalálták pár ezer éve a mítoszi zöldben, / hogy mohaágyon aludjon a pásztor, míg a kövér nyáj / árnyékban hever” – véli a Költő, ám a Pásztor tromfol: „Kötve hiszem, hogy a kecskeszagú lájf ennyire fontos lenne”, „Nézd, én úgy tudtam, hogy az isteni rendre vigyázok, s most mi az ábra?! / Ennyi fölösleges isten a földön még soha nem volt, / máma a nárciszt, holnap a mosdótálat imádjuk, / holnapután újabb istent keresünk…” Az unatkozó Költő ma már csupán élményt, ihletet „vadászik” a hegyekben, de a Pásztor sem allegorikus árkádiai filozófus. Jóllehet mindketten igyekeznek szerephez illően természetesen viselkedni, ám minél inkább igyekeznek, annál manírosabb az, és annál mesterkéltebb, művibb a dialógus – kvázi Költő és kvázi Pásztor beszélget, egyikük szerepe sem valóságos, mindössze annak emlékezete, eljátszása, a vers pedig fonák erőfeszítés az eredet megtalálására. S éppen az igyekezet teszi a maga nyelvi, poétikai játékával borzongatóan és kisszerűen groteszkké az ecloga hőseit: hexameterben, antik metrumban banális közhelyeket mantráznak a jelen kiüresedéséről, Árkádia égető hiányáról.

A legújabb, a Sivatag ciklus verseinek fanyarságához képest a Zöld ciklus derűs harmóniának tetszik. A Sivatag visszaéneklés, bármely idealizmus visszaéneklése: a táj korunk civilizációs poszthumán tája, ahonnan már nemcsak az isten(ek) meg a költészet szívódott föl, de eltűnik maga az ember is. Itt már nagyon távoli az argoszi szerep emlékezete:

„PÁSZTOR: Errefelé egy szimpla »Dögölj meg!« is isteni szózat… / Persze, megint tele vagy csupa breaking news-os izével! / Most mi a headline? csak nem a párizsi klímaegyezmény?

Az eldurvuló, közönségessé, banálissá silányuló dialógussorozatban a vezércikk, a politikus, a laptop, végül a kocsmaasztal foglalja el a Pásztor szerepét, az antik eclogák karcos, bántóan közönséges, vicsorgó ellen-eclogákba fordulnak át (Klíma-ecloga, „Ökovécé”-ecloga, Röpce-ecloga). Az egyre inkább a vörösmartys „nincsen remény” életérzés felé tartó versek dühét, az ember riasztó kiüresedése, sivársága miatt a Költő haragját azonban mégiscsak a mottóban megidézett klasszikusok rezignált sorai, a kétezer éves hagyomány ügyeli – meghagyva és megerősítve egy hajszálnyi, de csak egy hajszálnyi idealizmust, ami nélkül élni ma sem lehet.

Zavarba hoznak a Babitson, Kosztolányin, Radnótin, Dsida Jenőn és persze Arany Jánoson iskolázott, a mesterséget kiválóan ismerő Lövétei sivatagos eclogái – ezekben a poétikusság, költőiség és az öncélú dezilluzionizmus arányos játéka mintha az utóbbi felé elbillenne. De ha aggódom, csak a költő végzetet hívó keserűsége miatt aggódom, mert Lövéteit a legjobb darabjai minősítik (például az árkádiásak és a zöldek).



/Illusztráció: Kerekes Gábor: Future City 13 - 3D papírkollázs/