A Várady Tibor szerkesztette tanulmánykötet írásai ékesen bizonyítják, hogy a jogászok a legkülönbözőbb, adott esetben válságos történelmi körülmények között is jelentős közéleti szerepet játszhatnak, és társadalmi küldetést teljesíthetnek. A tanulmányok egy bő évszázadot tekintenek át: a Monarchia korától a titói Jugoszlávia széteséséig, egy olyan korszakot, amely alatt az adott földrajzi régió egymást követően több államhoz tartozott, illetve gyökeres rendszerváltozáson ment keresztül. Az impériumváltások és a társadalmi berendezkedés átalakításai egyetlen foglalkozási ágat sem érintenek annyira, mint a jogászságot. S ezt fogalmazhatjuk fordítva is: egyetlen szakma szerepének alakulása sem tükrözi olyan hűen a társadalmi változásokat, mint a jogászoké. A jogászokról szóló kötet ezért egyfajta kortörténetnek is tekinthető. 

Az 1867-es kiegyezés utáni évtizedben a jogi pálya fő területeinek: a közigazgatásnak és az igazságszolgáltatásnak, továbbá az ügyvédi és a közjegyzői hivatás gyakorlásának alapvető törvényi kereteit egész Magyarországra kiterjedően megalkották. A Délvidék e tekintetben is az állam szerves része volt. A dualista korszakban e régió leendő jogászainak döntő többsége magyarországi felsőoktatási intézményekben: a Budapesti Királyi Tudományegyetemen, a kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetemen és a Pécsi Püspöki Joglíceumban szerzett jogtudományi, illetve kisebb részben államtudományi doktorátust. Voltak azonban olyan délvidéki jogászok is, akik külföldi egyetemeken (Bécs, Heidelberg, Berlin, Párizs, Cambridge) is tanultak. (A két világháború között a zágrábi és belgrádi jogi kar mellett a belgrádi egyetem Szabadkán 1920-ban – egyértelműen politikai megfontolásból – alapított kihelyezett fakultása lesz a vajdasági magyar jogászok képzési helye.)

A dualizmus kora közéletének legfontosabb országos színtere a parlament volt. Mezei Zsuzsanna tanulmánya szerint a korszak délvidéki országgyűlési képviselőinek kétharmada jogász volt, közülük tizenhetet mutat be, akik mint parlamenti képviselők, államtitkárok, miniszterek vagy főispánok jelentősen hozzájárultak a térség gazdasági és kulturális életének fejlődéséhez. 

A kötet szól azokról a délvidéki születésű jogászokról is, akik tudományos munkásságukkal szereztek hírnevet. Horváth Mór (1884–1890) a halálbüntetésről 1876-ban írt könyvében kétségbe vonta e büntetési nem jogosultságát és szükségességét. Beck Salamon (1885–­1974) a korabeli magánjogtudomány egyik vezető alakja volt, és időskorában az ELTE egyetemi tanára lett. Egész életében egyetemi tanárként működött Balogh Elemér (1881–1955), római jogászként, nemzetközi jogászként és jogfilozófusként páratlan nemzetközi professzori karriert futott be. 

Alapvető változást hozott a délvidéki jogászok közéleti szerepvállalásának lehetőségeiben a Monarchia szétesése és a trianoni békediktátummal megpecsételt impériumváltás, amikor a régió a Szerb–Horvát–Szlovén (1929. október 3-tól: Jugoszláv) Királyság része lett. Dévavári Zoltán megállapítja: „Az új uralom már a birtokbavétel során, hatalma kiépítésének, megszilárdításának az első fázisában radikális őrségváltást hajtott végre az államigazgatás, a gazdaság, a társadalom és a kulturális élet egészében.” A magyar tisztviselői kart zömében leváltották, egzisztenciális bizonytalanságba sodorták, részben ki is utasították. Ilyen körülmények között a magyar jogászok „beilleszkedési kényszerpályára” kerültek, közéleti szerepvállalásuk tere a „kisebbségi közösségszervezés” lett. Ebben a beszűkült körben viszont, „legyen az akár politikai, akár kulturális, kiemelkedő, sőt döntő szerepe volt […] a magyar jogásztársadalomnak”. Ez a szerep elsősorban kisebbségi érdekképviseleti intézmények szervezésében és vezetésében, továbbá magyar sajtóorgánumok alapításában, fenntartásában, szerkesztésében öltött testet. 

A jogi végzettségű kisebbségi vezetők az 1918 novemberétől 1920 nyaráig tartó átmeneti időben a nemzetközi jogra hivatkozva tiltakoztak a szerb megszállás ellen, majd a trianoni békeszerződés hatályba lépése után a kisebbségi jogok: az anyanyelvhasználat, a kulturális jogok, a politikai képviselet stb. kivívásáért folytattak harcot. E küzdelem végig rendkívül nehéz feltételek között és változó sikerrel folyt. Dévavári Zoltán tanulmánya szinte drámai feszültséget közvetítve mutatja be a bő két évtizedet. 

Az eredményes politizálást nagymértékben gátolta a magyar politikai és kulturális elit megosztottsága is.

Ideológiai és politikai felfogásbeli különbségek, személyes ellentétek állandóan akadályozták a kisebbségi vezetők együttműködését, és bénították az egységes fellépés hatékonyságát. Mindezek ellenére 1922 első felében megszületett a régió egész magyar kisebbségének képviseletére vállalkozó Magyar Párt programja. Szeptember 17-én, Zentán alakult meg a párt, és megkezdhette „az államalkotó elit támadásai ellenére” eredményeket elérő tevékenységét. A pártprogram elsősorban a békeszerződésekben biztosított kisebbségi jogok érvényesítését és a magyarok jogfosztottságának megváltoztatását tűzte ki célul. Védelmébe vette a magyarság oktatási intézményeit, követelte a magyar kulturális, szociális és gazdasági intézmények arányos költségvetési finanszírozását és önálló, autonóm vajdasági közigazgatási kerület felállítását is. A párt vezetése döntően jogászokból állt: Várady Imre, „a délvidéki magyarság két világháború közötti egyik első számú vezetője” (1867–1959), Deák Leó (1888–1945) és Strelitzky Dénes (1888–1953). Ők – bár ezzel sokan nem értettek egyet – a Királyságban végig kormányon lévő szerb Radikális Párttal kialakítandó, kompromisszumokon alapuló együttműködésben látták a kisebbségi jogok kivívásának egyetlen lehetőségét.

A pártépítés körüli erőfeszítések és a Radikális Párttal folytatott taktikai tárgyalások 1927-ben végre eredményeket hoztak. A Magyar Párt a parlamenti választásokon három képviselői helyet szerzett. A magyar kisebbség jogainak biztosításában döntő áttörést ugyan nem sikerült elérni, de a Magyar Párt ekkor a korábbinál valamivel kedvezőbb belpolitikai körülmények között küzdhetett az iskolapolitika megváltoztatásáért, a magyar nyelv hivatali használatáért, a választási névjegyzék kiigazításáért és az agrárreform igazságosabbá tételéért. A helyzetet ugyanakkor jól jellemzi, hogy a párt elnöksége által a megválasztott képviselőknek adott instrukciók középpontjában még mindig olyan elemi kérdések szerepeltek, mint „a magyarság tényleges politikai egyenjogúsítása, a magyar nincstelenek földhöz juttatása és az anyanyelvi alsó- és középfokú oktatás kivívása”. Ez a viszonylag kedvező időszak rövid életű volt. A belpolitikai feszültségek a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságban – különösen a horvát területiautonómia-követelések miatt – annyira fokozódtak, hogy Sándor király 1929 januárjában felfüggesztette az alkotmányt, feloszlatta a parlamentet, és betiltotta a pártok működését. Ezt követően a magyar kisebbség vezetői számára egyedül a gazdasági és kulturális szervezeteken keresztül történő érdekérvényesítés lehetősége maradt. Ezeknek az elképzeléseknek a valóra váltása is nehézzé vált, amikor 1934-ben hivatalosan feloszlatták a Közművelődési Szövetséget, és betiltották a szabadkai Népkör működését. Ennek ellenére az 1930-as években kulturális téren fokozatosan javult a helyzet: folyóiratok indultak és maradtak életben, színjátszókörök működtek, és más anyanyelvi művelődési lehetőségek nyíltak meg. A kisebbségi politizálás és érdekérvényesítés lehetőségei 1936-tól kezdtek ismét valamelyest javulni. 
Összességében azt állapíthatjuk meg, hogy 1920 és 1941 között a délvidéki magyar kisebbségi jogász vezetők heroikus küzdelmet folytattak a magyarság elemi jogainak biztosításáért. A két világháború között a magyar kisebbségi lét javításáért mind a gazdasági, mind az iskolai és a kulturális területeken állandó politikai ellennyomás közepette kellett harcolniuk. Reálpolitikusokként helyesen ismerték fel, hogy az érdek-
érvényesítés egyetlen lehetőségét a szerb kormánypárttal való taktikai együttműködés biztosítja.

Tragikus módon két kiemelkedő magyar kisebbségi vezető életét oltották ki a korszak végén. Dettre Jánost zsidó származása miatt a magyar szervek internálták 1944-ben, és ő a deportálás elől az önkéntes halálba menekült. Deák Leót az új jugoszláv kommunista hatalom bírósága koncepciós perben a németekkel való kollaborálás vádjával halálra ítélte. 1945 végén kivégezték, rehabilitálására máig nem került sor. Nagyon szomorú záróakkordjai ezek az események a Délvidék magyar kisebbségi politikájában vezető szerepet játszó jogászok keserű krónikájának.

1945 után, a szocialista Jugoszlávia keretei között ismét más feltételrendszerben lehetett és kellett kisebbségi politikát folytatni a Vajdaságban. Ezt az új világot mutatja be Losoncz Alpár kitűnő tanulmánya. Mint írja, „a jugoszláv szocializmusban megszűnt a kisebbségi jogász tevőleges politikaalkotó szerepköre. Ezt felváltotta a hatalom monopóliumát birtokló pártpolitika irányulását tolmácsoló-közvetítő kisebbségi jogász szerepe. Ez a tény még mindig azt feltételezi, hogy e jogászok a politika területén mozogtak, hovatovább fontos szerep társult hozzájuk a jugoszláv hatalmi rendben, ám azt jelzi, hogy megváltozott hatókörük.” Ezzel a helyzettel függött össze, hogy több jogász inkább a magyar kulturális intézmények építésében vállalt szerepet, aminek rendkívüli jelentősége volt a korszakban, hiszen hozzájárult a vajdasági magyar kultúra konszolidációjához. 

A tanulmány az alapvető szerepmódosulás mögött két egymást feltételező társadalmi-politikai körülményt emel ki. Egyrészt rámutat arra, hogy a termelőeszközök magántulajdonának szinte teljes megszűnésével hiányzik az egyének vagyoni önállósága, és így a politizálás „nem a privát autonómia kifejeződésén alapul”. Másrészt hangsúlyozza, hogy az uralkodó kommunista párt „monopolizálja azokat a kérdéskomplexumokat, amelyek valamikor a privát autonómia felől fogalmazódtak meg, beleértve a kisebbséggel vagy az etnikai viszonyokkal kapcsolatos problémákat is”. E tényezőkre vezethető vissza, hogy a Vajdaságban az 1950-es évektől kezdve nem voltak kisebbségi csúcsszervezetek. Így a kisebbségi érdekeket védeni kívánó jogász csak a kommunista párt csatornáin keresztül tudott hozzájárulni az állami kisebbségpolitika finomításához. „Márpedig, ahogy ezt számtalan példa bizonyítja, ezen
társadalmi ösvény megannyi kockázattal jár, és különös alkalmazkodási képességet, szituálódási hajlamot igényel, amely messze túlmutat a jogi kompetenciákon.” 

Losoncz Alpár tanulmánya három kiválasztott élettörténettel illusztrálja röviden felidézett téziseit: Kongó Tivadar, Rehák László és Fehér Kálmán életútját vázolja fel. A tanulmány végkövetkeztetése az, hogy a kisebbségi jogászértelmiség szerepe a szocialista Jugo-
szláviában „a közösségért való felelősségben, az orientáló erőben és a társadalom önlátásra gyakorolt különös hatásában nyilvánult meg. […] Ugyanakkor ezen politika belső ellentmondásai roppantották össze nemegyszer azon kisebbségi szereplőket, akik kapcsolódásokat hoztak létre jog és politika között.”

A délvidéki (vajdasági) magyar jogászokról szóló kötetben szereplő tizennégy kitűnő tanulmány a jogászok országos politikai szerepén túlmenően az 1920 utáni új jogrend kialakulásával, a magyar jog részleges vajdasági továbbélésével, a magyar nyelv közhivatalokban és felsőoktatásban való kivételes használatával és az ügyvédi kamarák helyzetével foglalkozik. 

A kötet hézagpótló munka: egy fontos értelmiségi réteg, a jogászság szerepének bemutatásán keresztül bepillantást enged egy kelet-európai régió társadalmi megrázkódtatásokkal és válságokkal szabdalt évszázadának teljes történetébe.