Versenyezhet, noha a lehetőségek és a körülmények, amelyekben a XX. század második felének és a XXI. század kezdetének magyar költői, írói dolgoztak és dolgoznak, nagyon különböznek a század első évtizedeinek világától. Mindenekelőtt abban, hogy a XIX–XX. század fordulóján a magyar szellemi élet minden területén kiemelkedő tudományos és művészi teljesítmények jelentkeztek egy hosszabb békeidőszak és az Eötvös József-i, Eötvös Loránd-i oktatási rendszer eredményeként. Ennek hatása áthúzódott a XX. századra is, mert a két világháború katasztrófája ellenére az író-, költőnemzedékek egyes tagjai a század második felét is megélték, több évtizedes alkotói pályát futottak be. Így a később érkező generációk tanítványként kötődhettek a klasszikussá érett „mesterekhez” (lásd a Nyugat vagy a népi írók egymást követő nemzedékeit). Ismert, hogy a XX. század kezdetétől professzionálissá és részben jövedelmezővé is vált a magyar folyóirat- és könyvkiadás, újságírói, szerkesztői „mellékhivatást” nyújtva az amúgy éhenkórásznak számító író-, költőtársadalomnak. 

A mintegy 1914-ig tartó szellemi virágzásnak hatalmas pofont adott az első világháború, a kommün és a békediktátum okozta összeomlás, a kommunista és nemzetiszocialista eszmék terjedése, a második világháború előkészületei, a háborúba való belépés és a vészkorszak tragikus következményei. Az újabb békediktátum után Magyarország ismét elvesztette függetlenségét, a szovjet hatalmi berendezkedés magával hozta a marxista, materialista, internacionalista kultúraváltást is.
  

Ennek máig ható következménye, hogy alkotóink jelentős hányada, mindazok, akik nem illettek bele az új eszmeiségbe, 1948-tól indexre kerültek, kitörölték nevüket, életművüket a köztudatból és az oktatásból, könyveiket kiselejtezték a könyvtárakból.

Ebbe a közegbe tagolódtak be aztán a később indulók, és a támogatott, tűrt, tiltott kategóriák mentén őket sem kímélte a selejtezés.
        
A rendszerváltozás küszöbére érkező írótársadalom törésvonalait ez a több évtizedes politikai folyamat alakította ki. Korábban a szellemi élet első és második nyilvánossága között volt átjárás és párbeszéd, ha csak személyes szinten is, ami némi erkölcsi elégtételt nyújtott a „tűrt” és „tiltott” alkotóknak. Mindez a rendszerváltozás forgatagában eliminálódott. A szocialista időkben kanonizált alkotók nevét ismerték az olvasók, a tűrteket, tiltottakat viszont alig. Pedig a piacgazdaságban is előny, ha egy termék már „be van vezetve”, ha egy alkotó neve már „márkanév”. Az ideológiai megkülönböztetést felváltotta a piaci alapú, és ez ismét az addig is hátrasoroltakat érintette rosszul.

A piaci hátrány kiegyenlítése nyilván nem lehetetlen, de pénz és akarat kell hozzá. Kell a művek sikeres megjelentetéséhez a reklám, a médiajelenlét, ismertté válásukhoz a film- és tévéfeldolgozások, színházi bemutatók. Az elmúlt évtizedekben, ha volt is erre-arra pénz, a korábban háttérbe szorított, kiemelkedő irodalmi alkotók és művek megismertetésére nemigen jutott.

Nem csoda hát, hogy 2011-ben, amikor a kormányzat köztestületi rangra emelte a Magyar Művészeti Akadémiát, a Makovecz Imre alapította, nemzeti elköteleződésű intézményt, felzendült a kórus: névtelen senkik lettek, íme, akadémikusok. Az életművek nyilvánvalóan cáfolják ezt az állítást: az alapító irodalmárok is – Gyurkovics Tibor, Ágh István, Hubay Miklós, Lázár Ervin, Páskándi Géza – már addig is jelentős művek sorát tették az asztalra. De tény, hogy többnyire hiába keressük ma is alkotásaikat az oktatási tananyagokban, van, akiét a közkönyvtárak polcain is. És a korábbi nemzedékek kiselejtezett nagy klasszikusai – például Bánffy Miklós, Határ Győző, Ignácz Rózsa, Kodolányi János – életművének sincs kellő szakmai recepciója, filmek, tévéjátékok sem készültek munkáikból, elvétve, ha hangjátékok. A színházak nehezen vállalkoznak magyar darabok bemutatására, ha mégis műsorra tűznek egyet-egyet, azt is kishitűen, „mjuzikelesítve”, átértelmezve, meghúzva, megtoldva. A fiatalabb generációk műveinek színrevitelére pedig jó, ha amatőr társulatok vállalkoznak. Régóta sorvadozik minden ebben a szférában, ami nem politikai kabaré, vagy valamely globális kasszasiker honosítása.

Ilyen gazdagok vagyunk. Nem ismerjük, ezért úgy véljük, hogy nincs is szükségünk saját értékeinkre.