T. Gyula (Bencze Ferenc), Pándok pártagitátora 1973-ban másfél nap alatt levizsgázik foxi-maxiból (vagyis tudományos szocializmusból), rendet tesz a helyi csapat és a Fradi mérkőzésén, majd megtalálja azt a szimfonikus zenekart (I. István Gimnázium Zenekara), amelyik szabad szombaton is előadja Beethoven Eroica szimfóniáját az eldugott település aznap átadásra kerülő művelődési házában. A pártbizalmi pesti kalandja a népi demokrácia iránti töretlen bizalmat hangsúlyozza. Az ideologikus mozit a nézők langyosan fogadták: a félmillió eladott jegy akkortájt nem jelentett sikert.

Szász Péter (Szász János filmrendező édesapja) írta többek között a klasszikussá vált Hannibál tanár (Fábri Zoltán, 1956), az Utószezon (Fábri Zoltán, 1966) valamint A tizedes és a többiek (Keleti Márton, 1965) forgatókönyvét. Bíró Zsuzsa (Szász dramaturgja) úgy emlékezett, hogy A tizedes… esetében Keleti Márton pusztán követte a forgatókönyv instrukcióit.  Szász, aki hitte, hogy az említett film tényleg így készült, joggal érezhette úgy, hogy ő is jó rendező lenne. Miután rendezői törekvését első körben korábbi munkatársai (többek között Keleti) akadályozták meg (kirúgták a filmgyárból), kénytelen volt látványosan párthűnek tűnni, hogy tervét megvalósíthassa. A gagman-ként ismert szerző filmjei így sokkal inkább szolgálják a rendszert, mint amennyire a rendező vitriolosan szellemes természetéből az következne. Ugyancsak hátránya a darabjainak, hogy amíg forgatókönyveiben egyensúlyt tudott teremteni a különböző karakterű jelentek között, rendezőként ritkábban találta meg a helyes arányt. Hazai és külföldi kollegáitól (elsősorban Fellinitől) elleste az egybekomponált jelenetek dramaturgiáját (amikor több jelenet játszódik egy térben), ezek azonban szintén nem minden esetben működtek. 

Az Egy kis hely a nap alatt mozgalmi jellege ellenére is feltesz aktuális kérdéseket. A film Budapestet olyan túlzsúfolt metropoliszként láttatja, ahol minden örökös mozgásban van. Az utcákon végeláthatatlan a tömeg, a labdarúgó-mérkőzésen tízezrek szurkolnak és a boltok tömve vásárlókkal.  Mintha csak a vírus előtti szabad idők tumultusait vetítené előre. A történet másik izgalmas – ma is érvényes – kérdése, hogy a tévénézés korában kit érdekel az Eroica? Úgy tűnik, elsikkad a válasz, de Altai Márkus Manó (Koltai Róbert) zeneesztéta kimondja: senkit. 

A tömegkultúra-fogyasztása és a filmben meg nem nevezett történelmi tragédiák aláásták a magaskultúra befogadását, aminek következtében már sehol nem közönségcsalogató Beethoven. A fim készítése előtt hat évvel halt meg Kodály, aki azt hirdette: „Legyen a zene mindenkié!” Szász filmje nem e terv – az „Éneklő Magyarország” – csődjét mutatja be, inkább azt szemlélteti, a pártember mindent meg tud oldani. Szász szatírája nem a rendszert kritizálja, hanem az együgyű társadalmat, amelyet csak a párt művelhet. Amíg a korban más rendezők (Sára Sándor, Dárday István, Jancsó Miklós) megtalálták azt a nyelvet, amelyen a rendszert élesen kritizálni tudták, addig Szásznál mindez – az említett okok következtében – inkább csak beleérezhető az abszurd pikareszktörténetbe. Összehasonlításként, a Jutalomutazás (Dárday István, 1975) sokkolja a nézőket azzal, hogy mindent a párt dönt el (például, hogy ki és miért nyerjen jutalomutazást), Szász ellenben a hatalom mindenhol-jelenvalóságát pozitív létjelenségként prezentálja. Mégis láthatók olyan mozzanatok, amelyekkel a film akaratlanul is leleplezi a kádárizmust. T. Gyula végül előkerít ugyan egy szimfonikus zenekart, de a jeleneteket uraló vitákban a neki ellentmondóknak adunk igazat. 

Arra viszont ma is keressük a választ: a tömegkultúra korában vajon kinek kell az Eroica?