Mindazonáltal Etelka és az Orvos történetének számomra még e szélesebb perspektívából is marad egy elvarratlannak tűnő szála. Nem filmdramaturgiai, sokkal inkább társadalomtörténeti szempontból értelmezhető a hiány. A film készítői saját nevükön szerepeltetik a szereplőket, dokumentumokat mutatnak, megrázó képeket az OPNI hajdani és jelenlegi állapotáról, az elektrosokk-kezelésről, megszólaltatják Pákh Tibort, a magyar politikai pszichiátria visszaéléseinek ikonikus, megtörhetetlen elszenvedőjét. Ám ennek ellenére is marad némi hiányérzete a nézőnek. A történet szereplői a történész szorgalma és a rendező erős, az elmegyógyintézeti belső felvételeknél olykor kozmikus magányt közvetítő képi megjelenítése ellenére is félhomályban maradnak. Különös módon elszenvedőjének, Etelkának az alakja a leghomályosabb. A film alkotói őt láthatóan tudatos dramaturgiai megoldással választják le az elkövetőkről: az őt alakító színésznő arcát csak egyetlen pillanatra, szabadulásakor látjuk, szemben a szinte állandóan képernyőn lévő elkövetőkével. Ám a filmben feldolgozott dokumentumokból sem derül ki sok róla. Legtöbbet leveleinek szabályos írásképe és rendezett gondolatmenete árul el kilétéről. A film cselekménye előtti történetéről csak sejtéseink vannak, későbbi sorsáról pedig még ennél is kevesebbet tudunk meg. 
A történész, pszichiáter szakértő – nyilván legjobb tudása közlésének szándékával – udvariasan hárítja a történet emberi és társadalmi mélyrétegeire irányuló kérdéseket: nem tudhatjuk, vajon mit és mennyit tudott Janikovszky második felesége a gyerekrablás körülményeiről; nincs megbízható adatunk a magyar politikai pszichiátria kiterjedtségéről – mondják. Az elrabolt és később megszökött gyerek későbbi sorsát a hozzátartozók nem szeretnék nyilvánosságra hozni. Elgondolkoztató a szereplők valóságos személyének vizuális hiánya: Etelka – ez még lehet a rendezői koncepció része is – valóságos arcát nem ismerjük meg. Az elkövetők a dramatizált részekben szinte állandóan jelen vannak, de a valódi Janikovszky Béláról mindössze két fiatalkori képet látunk, Péter Gáborról is csak néhány közismert fotót, filmrészletet, Bálint doktor pedig saját arcával egyáltalán nem jelenik meg a filmben. Ez a vizuális hiány még a saját néven szerepeltetés ellenére is bizonyos mértékig személyteleníti az elkövetőket. Nem hiszem, hogy az alkotói szándék, sokkal inkább a vizuális források hiánya vagy éppenséggel hozzáférhetetlensége a magyarázat. A családi fényképalbumok mindmáig sok titkot őrizhetnek. Szélesebb társadalomtörténeti összefüggésben átgondolva azonban ez a hiány számomra egy társadalmi vakfolt szimbóluma. 
Azé a képességé, hogy a XX. – és az eddig eltelt XXI. – tapasztalatai alapján kimondhatjuk: a magyar társadalom megtanult együtt élni azzal a tudattal, hogy a legsúlyosabb politikai bűnök elkövetői büntetlenül, korábbi vagy valódi személyiségüket új nyelvi játékok és társadalmi szerepek mögé rejtve élhetnek közöttünk. Janikovszky Béla a Kádár-korszak zenitjén, Bálint István néhány évvel annak vége előtt meghalt. Péter Gábort – mint ahogyan feltehetően velük is történt volna, ha megélik – a kettős büntethetetlenség tudata védte haláláig (1993): sem 1956, sem 1989 után nem vonták felelősségre az ÁVH vezetőjeként végzett tevékenységéért.