A történet – mondhatnánk –, bár nem ért megnyugtató véget, dramaturgiai tekintetben lezárult. Valójában azonban bizonyos tekintetben mégis nyitott maradt. Az egyikre a film készítői is világosan utalnak azzal, hogy Etelka történetét a politikai pszichiátria irányába tágítják ki. Ebben a Gazsó L. Ferenc–Zelei Miklós szerzőpáros Magyarországon tudomásom szerint a témában mind ez idáig egyedülálló forrásanyagot feldolgozó könyvére támaszkodnak (Gazsó–Zelei: Őrjítő mandragóra. Bevezetés a politikai pszichiátriába. Harmadik, javított, bővített kiadás, L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2012). A módszer azonban nem magyar, eredeti formájában még csak nem is kommunista találmány. Előzményei az első világháborúig nyúlnak vissza. Akkor, mint később a náci Németországban is, a fronton súlyos lelki megrázkódtatást szenvedett katonák társadalomból való kiiktatására szolgált. Ne rontsák a harci morált azok, akiket már amúgy is megrontott, tönkre- és visszailleszkedésre képtelennél tett a harc. A módszer igazi fénykorát azonban kétségtelenül a szocializmus hozta el. Különösen a Hruscsov-érától kezdődően, mikor a rendszer nyilvánosan hirdetett „demokratikus” politikai értékei és alapvetően represszív jellege közötti ellenmondás elkendőzésére szolgált. 
A kommunista politikai pszichiátriában az elmegyógyintézet a Gulág orvostudományi eszközökkel megtámogatott alternatívája. Nem keverhető össze a kihallgatások során alkalmazott pszichológia kényszerrel, zsarolással, fenyegetéssel. Az ugyanis mindig eseti, a politikai pszichiátriának pedig intézményi háttere van, és ezért rendszerszerűen alkalmazható. A politikai pszichiátria az adott ország egészségügyi ellátórendszer elmeorvoslással foglalkozó szegmensére telepszik rá, annak működését írja át azáltal, hogy a politika szabályait a gyógyításéi fölé helyezi. Így tehát nincs olyan, hogy „kommunista politikai pszichiáter” de van olyan pszichiáter, aki politikai meggyőződésből --vagy bármi más okból – alkalmazza egy kommunista országban a politikai pszichiátriát. A pszichológiai kényszer és a politikai pszichiátria nemcsak intézményrendszerében, hanem céljában is különbözik egymástól. Az első célja a célszemély adott helyzetben történő megtörése, a másodiké a társadalomból való kiiktatása.
A politikai pszichiátria a szovjet rendszerrel szemben kritikus véleményt megfogalmazók, vagy olykor csak a túlságosan buzgó igazságkeresők megregulázásának eszköze. Azoké, akik „nem tudatos szembefordulással” – hiszen tenne-e ilyet épeszű ember egy mindenki boldogulását szolgáló társadalomban? – hanem „kóros”, és ezért aztán „a társadalom egészére veszélyes” elmeállapotuk miatt fordulnak szembe a rendszerrel. A szovjet típusú politikai pszichiátria lényegét tekintve hipokrita: nem kriminalizálja, hanem patologizálja a rendszer kritikusait, vagy pusztán csak kellemetlenkedő igazságkeresőit. A patológiai stigma viszont éppoly erős, mint a büntetőjogi, és ellentétben a munkatáborba irányító hatósági végzéssel vagy bírói ítélettel, gyakran határozatlan „megfigyelési” időre szól. Merthogy a nevesített cél ebben az esetben nem egyszerűen a büntetés, hanem a „társadalomba való visszavezetés”. Ezt azonban a szedatívumok abuzív használata, az elektrosokk-kezelések, az inzulinsokkal előállított kómaterápia, szélsőséges esetben pedig a lobotómia, azaz az agy frontális lebenyének roncsolása a „beteg” számára még inkább kétségessé teszi, mint a munkatáborból szabaduló rab beilleszkedését. Az orvosi diagnózissá átfogalmazott politikai represszió ugyanakkor bármely későbbi esetben lehetőséget ad a hatalomnak arra, hogy a renitens kórtörténetére hivatkozzon. Az első „kezelést” követő összes intézkedés ettől kezdve nem újabb jogsértésnek, hanem „a betegség kiújulása” miatt szükségessé váló „további ellátásnak” minősül. A határozatlan ideig tartó elmegyógyintézetbe elzáráshoz – mint a Gazsó–Zelei könyv egyik riportalanya esetében is – elegendő, hogy valaki „az államhatalom intézményeinek nyílt bírálatával adja tanújelét a normális alkalmazkodásra való képtelenségének”. 
A szovjet típusú politikai pszichiátria alapjául szolgáló – még a Gorbacsov korszakban is alkalmazott – Snyesznyevszkij-féle diagnosztikus séma relevanciájáról máig is folynak viták.    Ha jól értem a tőlem szakmaidegen, ráadásul idegen nyelvi közvetítéssel eljutó szakterminológiát, még abban sincs teljes egyetértés, hogy a diagnosztikus eljárást eleve a másként gondolkodók megbüntetésére találták-e ki, vagy egy esetleg papíron konzisztensnek tűnő diagnosztikus séma reflektálatlan gyakorlati alkalmazásáról van-e szó. Az azonban így is világos, hogy a diagnózis felállításának kritériumai elég rugalmasak voltak ahhoz, hogy azok alapján, szükség és politikai igény esetén gyárthassanak „betegeket”. Mint ahogyan az is, hogy a klinikai gyakorlat elterjedése szükségképpen deformálta azt az alkalmazó orvosok többségének szemléletét, torzította szakmai éleslátását. A politikai pszichiátria alkalmazása ebben az értelemben nemcsak az elmebetegnek nyilvánított okvetetlenkedőt, hanem az azt rutinszerűen alkalmazó orvost is bünteti. És persze az is világos, hogy az eljárás mindenféle nyilvánosság kizárásával folyt. Hivatalosan csak a Pszichiátriai Világszövetség 1989-es kongresszusán szerzett tudomást a világ a szovjet politikai pszichiátria létezéséről.
Etelka esete a szovjet típusú politikai pszichiátria bizonyos szempontból atipikus példája: neki még a rendszerrel sem kellett szembefordulnia ahhoz, hogy hónapokra elmegyógyintézetbe zárják. Elég volt az, hogy a gyermekét vissza akarta kapni. Nem politikai, pusztán családjogi igazságot keresett. A története orvostörténeti szempontból irreleváns: elmegyógyintézeti beutálását, amennyire tudjuk, még vizsgálat sem előzte meg. Sorsa sokkal inkább a polgárai fölött totális kontrollt gyakorló állam és az egyén kapcsolatából, az önkény és kiszolgáltatottság kommunista államelméleti dialektikájából érthető meg.    Helyzetének gonosz grimasza – és az adott politikai rendszerben szükségszerű következménye –, hogy ugyanabban a nómenklatúrában szerzett politikai kapcsolatai mentették ki az elmegyógyintézetből, mint amelynek önkénye lehetővé tette, hogy bezárják oda.