Az Országút online kiadása a történeti tisztánlátás és a vitára bocsátás szándékával egy héten át, folytatásokban közli Pethő Sándor Kettős védelem című, múltfeltáró-jelenkori esszéjét. Az írás kiindulópontja a Levelek a bolondokházából című, játékfilmes elemekben bővelkedő dokumentumfilm (Planet Film Studio; író Mező Gábor; rendező Kerekes András.) A történet: A Rákosi-korszak legsötétebb éveiben Janikovszky Béla orvos, az ÁVH tisztje bolondokházába záratja feleségét, hogy megszabaduljon tőle és elvegye tőle közös fiukat. Mi lett a feleséggel? A közös gyermekkel? Hogyan folytatódik máig ez a rémtörténet? Pethő Sándor filozófus, a Károli Gáspár Református Egyetem tanszékvezető professzora tág horizontokat teremtve elemzi Janikovszky Béla működését egy olyan világban, amelyben a kulturális pozíciókat verőemberekkel, gyilkosokkal töltötték be. A szerző arra is vállalkozik, hogy e félelemmel és fájdalommal teli korszak máig ható gyökereit feltárja.
Gazsó L. Ferenc
Kettős védelem 1.
Történik Budapesten, valamikor az 1960-as vagy 1970-es években. Nem tudjuk pontosan, hogy mikor, de egészen biztosan 1959 után és 1978 előtt.
A Pszichiáter az írógépnél ül. Nagydarab ember, az a típus, akinek a kocsmában nem szeretünk a szemébe nézni. Gorilla. A főemlősök magas intellektusa, a faj játékossága, kíváncsisága és szerethetősége nélkül. Akkor is tartasz tőle, amikor barátkozni akar veled. Szabálytalan ritmusban csapódnak a betűkarok végén az ólomfejek a hengerre rögzített papírra. Kétujjas gépelés. Jól rajzolt betűk, éles kontúrok a papíron. Közben elkalandozásként olykor talán: Bologna. Az emilia-romagnai táj, terrakotta cseréptetős házak, távolban az Appenninek a nyári fényben sötétkéknek tűnnek. A salama da sugót sertéshólyagba töltik, mint itthon a disznósajtot. A Piazza Maggiore. A San Petronio-bazilikát már vagy hétszáz éve építik. Négy év Európa legrégebbi egyetemén. Később a gyakornoki év az Apponyi Poliklinika Idegosztályán. Ranglétra: segéd, beosztott és végül tisztiorvosi évek. Harminchárom éves korára biztos, verőfényes távlatokba mutató egzisztencia. És akkor: 1945. Nem tudjuk, most éppen mi készül a gépen. Talán már a Sorsok és szenvedélyek (Budapest,1972), de lehet, hogy még csak Az emberi kapcsolatok jelentősége a vezetők munkájában (Dunaújváros,1967). A gép kopog. A betűk: apró, száradó tinta töltötte sebek a papíron. Erős kontúrok. Éles behatás.
A Könyvtáros nehezen értelmezhető mosollyal veszi kézbe a Sorsok és szenvedélyeket. Lehet benne lenézés is, de akár halvány csodálat is. „Nahát! Mivel nem foglalkozik mostanság ez a Pista! Még hogy alkohológia!” Cingár, jelentéktelen ember, már-már testi fogyatékot jelentő alacsony növés határán. Simára borotvált. Volt néhány jó éve 1945-től, amikor nyugodtan hordhatott bajuszt. Korábban, az illegalitásban különös ismertetőjegy lett volna, a börtönben, és amióta szabadult, a nemrég még országosan ismert, mindig frissen stuccolt bajusz hiánya a mimikri része. Akár több is veszhetett volna. A bajusz, a börtön és a múlt összes emlékét az első otthoni fürdővízzel leengedte. Még a feleségével sem beszél róla. A Magyar Ruhaipari Tervezővállalat könyvtára jó, nyugodt hely, főként akkor, ha olvasni se igen szeret az ember. És a kelenföldi lakótelepen új lakást is kapott.
Az Orvosban van valami, ami az első pillanatban felülírja az orvosok iránti alapvető érzéseinket. Nem ébreszt bizalmat. Pedig az Országos Onkológiai Intézetben nagy szükség lenne erre. Olyan kiszolgáltatottság érzését kelti, amit nem ellensúlyoz a gyógyulás reménye. A katonásan, homlokból hátra fésült haj, a merev tartás, vagy az érzelemmentes arckifejezés teszi? Receptet ír. Mikor átnyújtja, okkal lepődünk meg: az adagolást módját mondja el, ahelyett, hogy a betegre förmedne, hogy ne szimuláljon. Ha hazamegy, elolvassa a Népszabadságot, este megnézi a tévéhíradót. Megint az a joviális pasas magyaráz valami nyugat-németországi NATO-hadgyakorlatról és a Szovjetunió békepárti katonapolitikájáról. Az oximoron már nem tűnik fel neki; harminc éve él a szocializmusban. A televíziós pali szája sarkában negédes, mindentudó mosoly. Talán csöppnyi lenézés. Utána a főidős műsorsávban a „szatirikus magazin”. A panellakásokban gyufa sercen, bambán bámulnak a vitrinből a porcelánfigurák, a füstszűrős Fecske füstje megül a szobában, kaparja a torkot. Kőbányai világos mellett bóbiskolva szórakozik a Kádár-kori magyar társadalom. „Az a sunyi, kopasz erkölcscsősz. Nemrég még a Népszabadság kulturális rovatvezetője volt. Pedig…” Bosszantja? Ellegyinti? Régen volt. A régi időkről pedig kevesekkel, keveset és nem szívesen beszél. Az új feleség, bár mozgalombéli, akárcsak az első volt, ma már inkább az irodalom iránt érdeklődik, a gyerekre meg nem tartoznak ezek a régi dolgok. Az ő apja már orvos, az anyja pedig író. Értelmiségi család. És belőle is az lesz. Néha azért még így is eszébe jut az a kis szabósegéd, aki, hogy a saját bőrét mentse, rávallott a tárgyaláson 1953-ban. Igaz, 1956 után, a perújításon visszavonta a vallomását. Merthogy kényszer hatása alatt tette. A bírák is tudták: tőle ezt komolyan kell venni. Így aztán ő végül mégis megúszta, még a szakmájába is visszatérhetett. Pista azt meséli, hogy a szabó díszmadarakat tart a lakásában, azért, hogy szakadatlan rikácsolásuk megnehezítse a lehallgatók dolgát. Azt mondják, most könyvtárosként dolgozik valahol. Igen, iskolázatlanul nehezebb beilleszkedni. Visszailleszkedni.
