Trianon 100. évfordulóján érdemes egy kicsit kívülállóként, „mozgó kameraállással” belenézni a magyar és a román nemzetépítés folyamatába, konkrétan a fejekbe: főként azoknak a gondolatvilágába, önszemléletébe, szándékaiba, jövőtervezésébe, akik a dualizmus korában és az „impériumváltások” időszakában (1918–1922) Budapesten, illetve a peremvidéken, a szomszédos államoknak odaígért területeken éltek: középiskolás diákként, heves érzelmű kamaszként avagy katonai-politikai „stratégaként”. Ehhez kiváló terep – mint cseppben a tenger – a XIX. század „magyar Kaliforniája”, az egykori Temesi Bánság és Temesvár. Ez a terület a török korig szinte teljesen magyar lakosságú volt. 1716-os visszafoglalása után nemcsak németeket telepítettek be, illetve szerbek és románok jelentek meg tömegesen a szomszédos Szerbiából és Havasalföldről, hanem bolgárok, franciák, olaszok, spanyolok, svédek, görögök, örmények, ukránok, makedónok és zsidók is érkeztek. Temesvár a XIX. század végére a Monarchia szédületes ütemben fejlődő, gyorsan magyarosodó és polgárosodó metropoliszává vált. A kiegyezés után a még túlnyomórészt német, kisebb részben szerb, román és magyar lakosságú városban 1918-ra került abszolút többségbe a magyarság. Érdekes látni, hogy a könyv cselekményében, az úgynevezett „Levente-perben” megvádolt negyvennégy – főként német, szláv és román családnevű – személy, akik közül mindenki magyar nemzetiségűnek és kettő kivételével mindenki magyar anyanyelvűnek vallotta magát a kihallgatások során – a magyarsághoz való akkulturáció és asszimiláció milyen fokán állt, illetve főként „beamter-polgár” családjuk identitásválasztását milyen tényezők mozgatták. 

A temesvári úgynevezett „Levente-per” (Jakabffy Elemér és Páll György 1939-es elnevezése, ugyanis a leventeintézményt létrehozó törvényt csak 1921-ben hozta az Országgyűlés) szereplői főként a temesvári piarista főgimnázium tizenhét-tizennyolc éves, a cserkészmozgalomban is aktív diákjai voltak, akik Márton Albert ügyvéd és ifj. Niamessny Mihály (1902–1925) vezetésével 1919 novembere és 1920 januárja között „honmentő” kísérletet hajtottak végre: titokban fegyvereket akartak szerezni, egy meghatározott napon pedig lefegyverezni készültek a városban tartózkodó román katonaságot, a tiszteket a lakásukon tervezték elfogni, a civil és hatósági személyeket pedig le akarták tartóztatni. Az összeesküvésnek külső körülményként a Bánság stratégiai-hatalompolitikai képlékenysége, a románoknak és a szerbeknek juttatandó terület ügyében a nagyhatalmak érdekkülönbözősége, hezitálása adott tápot. Ezt a helyzetet használta ki Róth Ottó a Bánáti Tanácsköztársaság megalapításával (1918. október 31. – 1919. január 14.), még a szerb megszállás (1919 júliusáig), a francia gyarmati hadsereg bevonulása (1919 augusztusáig) és a román megszállás (1919 augusztusától) előtt. A szervezkedés hátterének lelki mozgatórugója a „fiúk” – az egyre inkább magyar tudatú és érzelmű temesvári polgárság „jó nevű” családjainak kamasz gyermekei – fejében lévő, mindenáron megvédelmezendő „integer” Magyarország megtartása volt. A „régi” Magyarhon számukra (és kortársaik számára) egyet jelentett a modernizációval, a polgárosodással, a műveltséggel, a jövővel, mindennel. Az 1920 márciusában és áprilisában a temesvári Tiszti Kaszinóban zajló perben a megszálló román hatóságok államellenes összeesküvéssel és felségsértéssel vádolták meg a fiatalokat akkor, amikor még fél esztendővel járunk a trianoni döntés előtt. A „Levente-per” aztán gyorsan feledésbe merült, illetve az új Romániában ildomos volt mielőbb elfelejteni. Az 1930-as években Niamessny Mihály édesanyja, Manaszy Margit Kis lányok a nagyvilágban (1937, 2. kiadás: 2018) és Temesy Győző Élni! Az új magyar fiatalok regénye (1932) című munkájában írta meg a neveket megváltoztatva, kiszínezve, idealizálva a fiúk történetét. Ennek a könyvnek a címe az előbbi mű címének parafrázisa. Borsi-Kálmán Béla ezeken a nyomokon indult el. A „temesvári fiúk” történetének rekonstruálásához felhasználta Manaszy Margit naplóját, a korabeli sajtótudósításokat és az elérhető levéltári forrásokat. Sajnos a per hivatalos dokumentumairól máig nem érhető el információ a Román Állami Levéltárban. 

A könyv első része a személyek, családi és társadalmi hátterük és a cselekmény leírása (131 oldal), amelyben jól látjuk a makrotörténelem – a nagyhatalmi „játszmák”, a békekonferencia, a magyar és a román messzemenően sikeres érdekérvényesítés („lobbi”), a titkosszolgálatok – hatását a temesvári eseményekre és a közhangulatra. A könyv második része (126 oldal) egy „átnézeti térkép”: a Bánság és Temesvár történetével, társadalmával, vezető családjaival ismerteti meg az olvasót, főként a helytörténeti irodalom alapján.

A könyv harmadik része (39 oldal) Borsi-Kálmán Béla régóta szenvedélyesen kutatott témájáról, a magyar polgárosodásról-megnemesedésről szól. Mindegyik könyvében van erről szó. Ahogy telnek az évek, évtizedek, mindig kiérleltebb, árnyaltabb képet kapunk, melynek egyes elemeit (a nemesi mentalitás és a vállalkozó polgárság vonásai, az identitásválasztás) aztán saját magunkban, saját családunkban, még a Nagy-Magyarország idejében élt őseink gondolatvilágában, döntéseiben is felismerhetjük.

A karantén idején kezdtek el még többen családfakutatással foglalkozni: a puszta neveknek a „piramisba” való beillesztésén kívül igazi élményt jelent felismerni őseinkben a magyar társadalomtörténetből tanultakat (belső migráció, külső migráció, városokba áramlás, pályaválasztás, vallás, magyarosodás, névmagyarosítás, elhallgatott történetek stb.). Történelemtanárként különösen értékelem az egyes szereplők családfájának „megrajzolását”, családi és társadalmi viszonyrendszerének, kapcsolati hálójának feltárását. Ettől lesz érdekes a „krimi”. A könyv végi Függelék (111 oldal) a „Levente-pernek” az oldalági leszármazott O’sváth György és a Zlinszky család archívumában őrzött, valamint a sajtóban megjelent dokumentumait tartalmazza.

Borsi-Kálmán Béla könyveinek ritmusát fel kell venni. Egyrészt egy-egy könyvként több külön könyvnyi anyagot publikál, másrészt sok szálon fut a történet, harmadrészt nemcsak tudományos hivatkozások és kiegészítő információk szerepelnek a lábjegyzetekben, hanem komplett bibliográfiák, illetve szintén külön „szálak” indulnak el. Nemcsak a századelő temesvári magyar polgárainak fejébe pillanthatunk bele, hanem ugyan-ilyen érzékletesen a megnagyobbodott Románia diplomáciai törekvéseibe, vezetőinek ideáiba, a román nemzettudatba, a román „néplélekbe”, Románia egyetlen stabil hatalmi szervezete, a titkosszolgálat működésébe. 

Erdélyi, moldvai zarándokútjaink alkalmával diákjaimnak szoktam mondani, hogy egy velük egykorú román fiatal fejében szintén kinézetében, alakjában (!) Nagy-Magyarországhoz hasonló képződmény élhet: a Nagy-Románia, amely a Tiszától a Dnyeszterig terjed. Ekkor felhorkannak a fiatalok. Igen, másnak is van ilyen. Fontos jól ismerni a szomszéd népek nemzettudatát, történelmét, törekvéseiket, esetleg egy kicsit a nyelvüket. Jó lenne, ha minél több magyar értelmiségi beszélné legalább egy szomszédos nemzet nyelvét. Aki diplomata, a hazáért tenni akaró bármilyen foglalkozású értelmiségi lesz, annak pedig tudnia kell, hogy csak vagy főként gazdasági alapon, tőkével nem működnek a gazdasági-politikai és az emberi kapcsolatok: kell a beleérző-képesség, az empátia, a történelem, a társadalomtörténet, a geopolitika ismeretéből származó okosság, némi rafináltság, lépéselőny. Mindehhez hozzásegít Borsi-Kálmán Béla mostani könyve is, amely a „temesvári fiúkkal” és velünk, középeurópaiakkal foglalkozik.