Az országút más, mint a főtér, ahol álldogálni lehet. Az országúton haladni kell, akár az egyik, akár a másik irányba. Ha megáll valami rajta, az rövid időn belül akadállyá válik. Aki az országútra lép, a haladásra, az előrelépésre, a továbbjutásra szánja el magát. 

Így a halotti megemlékezés is utat mutat, irányt ad. Szerdahelyi Csongor Bolberitz Pált kimagasló és kimondatlanul is követendő teológusnak mutatta be, egyben Antall József azon törekvését is felidézte, hogy Magyarországnak keresztény jelleget adjon. Kodolányi Gyula következetesen folytatta az irányt. A két cikk felrajzolja a mai olvasó elé az első demokratikusan választott magyar miniszterelnök személyiségét. Bolberitz tanúsága szerint a „jó értelemben vett liberális gondolkodású ember” „világtörténelmi összefüggésekben gondolkozott”, és a halálos ágyán kijelentette: „Keresztény Magyarországot akartam, mert hidd el, csak ennek van jövője.” Kodolányi ezt azzal egészítette ki, hogy Antall rendszeresen kiállt „a hármas – magyar, európai és keresztény – értékrend mellett”,

és a konzervativizmust meg a keresztény életfelfogást „a maga természetességével” akarta képviselni. 

A két megemlékezésben, de a mostani eszmefuttatásban is Antall József nem mint magánszemély, hanem mint politikus és kormányfő jelenik meg. Bolberitz is csak azért idézhette az utolsó találkozásukon elhangzott mondatot, mert nem a magánember, hanem a felhatalmazott miniszterelnök szólt hozzá. 

A tragikusan korán elhunyttal szemben nem kegyeletsértő elmondani, hogy családi származása és céltudatos felkészülése révén ő volt az egyetlen vérbeli politikus az addig a politikától távol álló rendszerváltoztatók között. Politikusi szerepfelfogásának megfelelően a nemzet élére akart állni – különben nem vállalkozott volna a párt vezetésére és a miniszterelnök-jelöltségre. Barátsága és főleg a kapcsolatrendszerük ápolása a Nyugaton élő O’sváth Györggyel és Tar Pállal is az évtizedeken át követett szándékról tanúskodik. O’sváth közvetítésével felvette a kapcsolatot a legfontosabb német nyelvű és a talán legbefolyásosabb nem baloldali európai napilap, a Frankfurter Allgemeine Zeitung akkori szerkesztőjével, vagyis személyemmel – még mielőtt alkalmam lett volna keresni vele a kontaktust. 

Antallnak sikerült első indulásra kormányt alakítani, és az ellenzék kétségbevonhatatlanul demokratikus részével olyan paktumot kötni, amely a rendszerváltás végbevitelét ígérte.

Mi volt politikájának és kormányzásának magasabb rendű célja? Az adott körülmények, a néphangulat, a pártviszonyok, a korszellem közepette egyedül az idézett „keresztény Magyarországot” akarhatta. Mi mást?

Vegyük sorra a szokásos jelzőket.  A „konzervatív” beállítottság kétélű, mert aki annak vallja magát, annak nemcsak körül kell írnia, mit akar megtartani, megőrizni, hanem azt is meg kell neveznie, mit kíván a megbecsült régiből, meglévőből folytatni. Enélkül a konzervatív jelző nem utal programszerű minőségre, hanem olyan bizonyítatlan és megfoghatatlan önjellemzés, mint például a „tisztességes”. Antall kimondottan konzervatív államot nem akarhatott. Ez vagy a szocialista „vívmányok” megőrzését vonta volna maga után, ami az új gazdasági körülmények között képtelenségnek bizonyult volna, vagy pedig a Horthy-korszak mintáihoz nyúlt volna vissza, ami annak tragikus és vállalhatatlan túlkapásai miatt volt lehetetlen. 

Hogy a nép milyen mértékben él konzervatív módon a mindennapjaiban, azt maga határozza meg, arra egy kormánynak kevés befolyása van.

De mint politikai állásfoglalás, a konzervativizmus puszta magatartáson túlmenően akkor hiteles, ha a történelem széles és mély ismeretén alapul. Ebben Antallnál nem volt hiány, legalábbis bel- és külföldi politikustársaihoz képest komoly teljesítményű történész volt. Ezért nem akart konzervatív országot meghirdetni, és nem látott abban jövőt.

Liberális országot sem akarhatott az egy választási ciklusra felhatalmazott miniszterelnök. Annak kibontakozását a kormány egy ideig ösztönözheti, alakíthatja, de nem irányíthatja – az irányított liberalizmus önmagában ellentmondás. Így viszont a jövő nehezen kiszámítható, túl sok variánsra nyílik lehetőség. (Ezért lepődnek meg sokszor a magyarok, ha Németországban erkölcsi kérdésekben belső irányváltásokat észlelnek.) A liberális állam a kormány, a törvényhozás, a bíróságok, a sajtó, a kultúra és valamennyi társadalmi erő összjátékának a terméke. 

A parlamenti többség hozhat szabadelvű törvényeket, de képtelen azok szerteágazó hatásait meghatározni. Főleg a gazdaság területén szokták a korlátokat törölni, de erre a magyar társadalom a rendszerváltozás másnapján még nem volt hajlandó, hiszen jó ideig részben a harmadik út reményében élt. Az erkölcsi liberalizmus, a szabadelvűség közkedvelt, felületes értelmezése viszont nem az új idők jelzése lett volna, hanem a késői kádári viszonyok folytatása. 

Antall nem a dogmatikus társadalmi elveknek volt híve, átfogó műveltsége és európai kitekintése folytán a kulturális sokszínűség jogosultságáról meg volt győződve.

Ő ki nem ejtette volna a száján az illiberalizmus fogalmát úgy, hogy azt kívánatosabbnak állítsa be a liberalizmusnál.

Ösztönös biztonsággal érezte, hogy mi teszi lehetővé a nemzeteket átfogó közmegegyezést, és mi nem. Az illiberalizmusban a szabadság megtagadását látta volna, nem pedig Petőfi szellemének modernizálását.

Az Antallra vonatkoztatott jellemzők közt szó szerint nem szerepel a „nemzeti Magyarország” kifejezés, de Kodolányi jelszavai közül a „magyart” „nemzetinek” is lehet értelmezni. Soha nem volt a „nemzeti” jelző időszerűbb és igazabb, mint a bolsevik internacionalizmus lerázása pillanatában. A nemzeti érdektől a nemzeti öntudatig minden fogalom helyénvaló volt, és senki nem gondolta úgy, hogy helyesebb a Szovjetunió csatlósának maradni. De Antall a felszabadulás örömében nem tévesztette szem elől, hogy a szovjet függőség előtt a nemzeti Magyarország kiszolgáltatta magát a német felsőbbrendűséghitnek, mert a túlhajszolt nemzettudatához nem talált más partnert. Ennek megismétlődését ki kellett zárni: Magyarország túl gyenge ahhoz, hogy olyan környezetben hangsúlyozza egyediségét, ahol közvetlen szomszédaival vannak tisztázatlan és talán tisztázhatatlan ügyei. A magyarok büszkén hirdetik egyedülállóságukat, de gyakran nincsenek annak tudatában, hogy az egyedülállóság a nemzetközi politikában olyan gyengeség, melyet azonnal orvosolni kell, nehogy függőségbe keveredjen az állam. Egyedülállóságra talán Kína és India törekedhet, de egy tízmilliós ország, mely csak lélekben számolhat tizenötmillió támogatóval, nem. Tisztában lévén ezzel a miniszterelnök, nem tűzhette ki célul a „nemzeti Magyarországot”, mert ez az élete végén több gonddal terhelte volna, mint akármelyik másfajta törekvés. 

Antall európaisága alig volt gyengébb a magyarságánál. Tehát akarhatott volna „európai Magyarországot”. Azonban korán észrevette, az a remény megvalósíthatatlan, hogy Magyarország elsőként nyerjen felvételt az Európai Közösségbe. Erről hatalmasabb politikusok döntöttek, mint a magyar miniszterelnök, akármilyen meggyőző érveket tudott volna felvonultatni. Ennek ellenére talán mégis az európai jelleget említette volna célként, ha Bolberitz-cel a kormányzása elején, nem pedig a végén beszélt volna, hiszen O’sváth György tanácsára a saját sikerének kibontakozása is Európával és az Európa Mozgalom Magyar Tanácsának alapításával, illetve összeurópai elnökhelyettességével kezdődött. Attól fogva nyíltak meg előtte a kormányfői irodák kapui a nyugati fővárosokban. Antall az „európai Magyarországot” összekötötte „az emberi jogok kiteljesedésével”. Az „európai Magyarország” meghirdetésével mindenesetre

kötelezte volna az utódait, legalábbis azokat, akik szellemisége örököseiként lépnek fel, hogy az ország európai helyzetét javítsák, ne pedig rontsák. 

Ebben az esetben a volt MDF választói ma is jobban tudnák, hogy mi a helyes hozzáállásuk az Európai Unióhoz. De Antall utoljára nem proklamálta ezt. Jól ismerte honfitársait, tudta, hogy Trianon óta sok fenntartás van köztük a külfölddel, a Nyugattal, Európával szemben. És bizonyára vágyódott annyira politikai népszerűségre, hogy a többség egyetértését ne tegye kockára. 

„Keresztény Magyarországot akartam, mert hidd el, csak ennek van jövője.” Ez a formula maradt számára, hogy üzenjen a népnek és a politikai elitnek – amit Bolberitz a gyászszertartáson azonnal közre is adott. A „keresztény Magyarország” Antall személyes meggyőződése, egyben egyetlen lehető választása volt. A keresztény jelző akkor más viszonyokra válaszolt, mint ma. A Kádár-korszak lényege nem a „gulyás”, hanem a kommunizmus volt. „A Párt bár 1987 decemberében a kommunista és az egyházi vezetők találkozásával elismerte, hogy nem gazda-szolga viszonyról van szó, de még az év szeptemberében Grósz Károly miniszterelnök majdnem rám borította az asztalt, amikor megkérdeztem, hogy milyen egyházpolitikát fog folytatni: „Ha ön azt gondolja, hogy mi azt a gazembert rehabilitálni fogjuk, akkor téved!” – kelt ki magából, pedig Mindszenty nevét egyáltalán nem is említettem. A kereszténység társadalmi rangjának visszaállítása ezek után tényleg fontos eleme volt a rendszerváltozásnak, amit Antall vitt végbe. A kereszténység fogalma akkor az ellentéte volt a kommunizmusnak, de minden Isten nélküli vagy istentagadó szocialista irányzatnak is. Az egyházak hírnevét még nem terhelték botrányok, a politikai vagy történelmi tartalmú rágalmak pedig rendszerint szovjet vagy más kommunista államközeli forrásból jöttek. Az előbb elnyomott, aztán kijátszott kereszténység népszerű volt, és új vezetője, II. János Pál pápa döntő szerepet vitt a nemzet-
közi rendszerváltozásban és így összeurópai tekintélyre tett szert. 
Magyarországon a keresztény szót akkor már senki sem hozta összefüggésbe az 1930-as évek burkolt használatával.  A fajvédő korszakban a „keresztény Magyarországnak” teljesen más üzenete volt, mint amikor Antall hirdette. Ő is, az apja is az életével bizonyította: keresztény országon nem „zsidómentes” országot értettek, mint ahogy szokás volt a náci Németország befolyása és a numerus clausus idejében. Ilyen értelemben a kommunista évtizedek tűzfalat húztak ugyanannak a fogalomnak az elfajult és az eredeti használata között. Aki viszont még korábbi történelmi vonatkozásokra akart hivatkozni, az igen gyorsan felidézte a katolikus egyház államegyházi múltját a hercegprímással mint közjogi méltósággal.

A „keresztény Magyarország” célkitűzése nem Antall vallási buzgóságáról, hanem átfogó politikai megfontoltságáról tanúskodik – persze kommunikációs tehetségéről is. Nincs olyan magyar, aki ezt a célkitűzést ilyen általánosságban – a kormányfő a jelzőt az országra, nem pedig a kormányzásra vonatkoztatta – elutasítaná anélkül, hogy saját népszerűségét tenné kockára. A kommunista előzmény után még mindig nehezen volt elképzelhető olyan politikai szólam, hogy „nem akarok keresztény Magyarországot!” Az viszont már igen, hogy „nem akarok keresztény politikát”.

latogatas.jpg

Szent II. János Pál pápa látogatása Debrecenben, 1991-ben  fotó: Szebellédy Géza/ MTI

Végül azt is tudatosítani kell, hogy a „keresztény” szó százértelmű. Nemcsak hogy minden keresztény és minden felekezet sajátosan értelmezi, hanem ahogy a politikának vannak klasszikus meg egyéni irányzatai, úgy a keresztény felfogásnak is. A „keresztény Magyarország” ennek következtében lehet akár konzervatív, akár pragmatikus, akár haladó, lehet katolikus, sőt Róma felé irányult vagy pedig lutheránus vagy kálvinista szellemiségű, lehet liberális vagy szigorú, tán még illiberális is, lehet kapitalista, szocialista vagy populista, lehet nemzeti, európai vagy univerzális jellegű.  Mivel a vallásszabadság tág teret nyit, lelkiismereti döntés, hogy milyen irányzatból mennyi van az összetett keresztény jellegzetességben. A kereszténységnek nincs kollektív ellenségképe, ezért bárki és bárhonnan csatlakozhat valamilyen törekvéshez. Ameddig a rendszer szabadnak mondható, addig minden egyoldalúsággal szemben felléphet ellenzéki törekvés. Bolberitz jól ismerte Antallt, ezért a megjegyzéséből, hogy „jó értelemben vett liberális gondolkodású ember volt”, arra lehet következtetni, hogy a miniszterelnök nem szerette volna, ha a különböző egyházak és felekezetek versengeni kezdenek az országot meghatározó hatalomért. Ellenkezőleg, ő, aki ismét Bolberitz szavai szerint bizonyára „nem koptatta a templomok padját, s valószínűleg évtizedekig nem gyónt és nem áldozott”, a politikai célkitűzéssel nem a vallásosságot akarta növelni, hanem a közösségnek olyan alapelvet kívánt megfogalmazni, amely az ország minden lakójának megadja az emberi méltóságát. 

A „keresztény” jelző végül is semmivel sem szűkebb vagy kirekesztőbb, mint az Európában szokásos „demokratikus” megnevezés.

Antall aszerint vizsgálta a kérdést, hogy milyen jellegű országnak „van jövője”. Apponyi Albert  úgy ítélte meg, hogy  a politikai örökkévalóság tizenöt évre tehető, annál hosszabban nem lehet politikailag tervezni vagy befolyást gyakorolni. Majd három évtized, tehát két örökkévalóság távlatából felmérhetjük, hogy milyen mértékben valósult meg vagy maradt fenn az antalli „keresztény Magyarország”. A 2001-es (Antall halála után nyolc évvel) és a 2011-es népszámlálás során a Központi Statisztikai Hivatal mérte a vallási felekezetekhez tartozók létszámának alakulását. 

A katolikusok száma 5 millió 559 ezerről 3 millió 872 ezerre, azaz bő 30 százalékkal csökkent; a reformátusok száma 1 millió 623 ezerről 1 millió 153 ezerre, azaz majdnem 29 százalékkal esett vissza; a más valláshoz, felekezethez tartozók száma 429 ezerről 407 ezerre, több mint 5 százalékkal fogyott. Az összlakosságnak már csak kevéssel több mint a fele: 5 millió 432 ezer vallja magát egyáltalán vallásosnak, de nem feltétlenül kereszténynek. 

A nyilatkozók közül 1 millió 806 ezer személy nem tartozik vallási közösséghez, felekezethez. 2001-ben 1 millió 104 ezer személy nem válaszolt a vallási kérdésre, 2011-ben ez a szám azonban már 2 millió 699   ezerre ugrott, ami nagyjából 144 százalékos növekedést jelent. 4,5 millió magyar, az ország össznépességének 45 százaléka nem törődik vallási kérdésekkel vagy hovatartozással.

A két népszámlálás lehetővé teszi a kormánypolitika hatásának mérlegelését. Az első felmérésre a rendszerváltozás után tizenegy évvel került sor, miután különböző irányzatú kormányok négyévente váltották egymást, és amikor a kádári iskolarendszer utolsó diákjai már mindannyian a nagykorúságba léptek. A második felmérés a nyolcéves szocialista–szabaddemokrata kormányzás utáni állapotot tükrözi. A következő népszámlálás arra fog választ adni, hogy az évtizedes Fidesz–KDNP-kormányzat folyamatosan bővülő keresztény retorikája és az ehhez illő intézkedések sorozata mennyire erősítette Magyarország keresztény jellegét – vagy sem. De arra még nem fog adatokat szolgálni, hogy az új állapot mennyire tartós. Akármennyire dicséretes lesz az eredmény, dialektikus felismeréshez vezet: ha egy kormány képes a keresztény jelleget erősíteni, akkor egy másik kormány épp akkora valószínűséggel képes azt gyengíteni –  ha pedig a politika nem tudja a helyzetet befolyásolni, akkor senki sem, hiszen az egyházak folyamatos munkájának nincs látványos sikere a magyarok körében.