Rendhagyó címlappal jelent meg a szegedi Délmagyarország 1920. január 21-én: Juhász Gyula szonettkoszorúját hozta első oldalán, gyászkeretben. A Magyar Straszburgok (sic!) cím alá foglalt hat vers a költő hat olyan magyar városhoz – Pozsonyhoz, Máramarosszigethez, Nagyváradhoz, Szabadkához, Újvidékhez és Csáktornyához – fűződő emlékeit és benyomásait föl, amelyeknek Magyarországhoz való tartozását a párizsi béketárgyalások során pár nappal korábban, január 16-án megszövegezett és január 20-án bejelentett békeszerződés kétségessé tette.

Minthogy a négy és fél hónappal később jogerőre lépett trianoni diktátum csakugyan megpecsételte a hat magyar település sorsát, elmondhatni, hogy Juhász Gyula az elsők közt emelt szót a történelmi igazságtalanság ellen. Lírai visszaemlékezésein átüt az előre látható nemzeti tragédia fájdalma: „S a márványszép királynő téli estben / Magyarjaira vár a Duna mellett.” (Pozsony) 

A Szegedi ódájában a korszak ismert politikai credóját idézi, a magyar parasztságra bízva a nemzet jövőjét: „Mert benne látom jobb jövendőnk / Örök, erős, nagy zálogát, / Az új országot megteremtő / És megtartó Nem, nem sohát!” A forradalmár Juhász hangja is hallható A békekötésre írott szózatában: „Kardom letettem, várok, dacolok, / Az Isten él, és a vén föld forog, / Mene, Tekel, Fáresz: fölírva van / Bitang hódítók palotáiban. // Már reng a föld, már villámlik az ég, / Lesz itt ítélet, harag napja még, / S világok romján, tűnt gazok felett / Én még hozsannát énekelhetek!”

Június 4-ének gyászos fordulata után elárasztják a magyar irodalmat a Trianon-versek: Kosztolányi éppúgy hangot ad a nemzet szívét betöltő érzéseknek, ahogyan a kevésbé rangos szerzők is egyre-másra fölemlegetik a mohácsi csata után esett legnagyobb nemzeti tragédiánkat. A szabadkai születésű Kosztolányi személyes veszteségként élte meg a trianoni traumát: „Szülőföldemnek bús határa, hajh, / elér-e még a bánat és sohaj? // Mert hozzád többé nem visz a vonat, / csak így emelhetem rád arcomat. // Gyermekkorom, áldott gyermekkorom, / te hontalan, hozzád kiáltozom.” (A bús férfi panaszai). Másutt – rá nemigen jellemző – népdalos-műdalos metrumba önti bánatát: „Nincs, ahova hazatérjek, / ténfergek, mint a kísértet / éjszaka. // Süt a napfény, mégse látnak, / a magyar a nagyvilágnak / árvája. // […] Így végezték bús hatalmak, / olcsó víz a magyar harmat, / sárba hull.” (Rapszódia) 

Tóth Árpád Ady emlékéhez intézi fájdalmas szózatát: „Országunk csonkult, tépett a gunyánk, / S az isten is arrébb fordítja arcát.” (Nézz ránk, Ady Endre!) A kamaszzseni, József Attila 1922-ben még némiképp a költőelődök hatása alatt írja: „Titokzatos messzeségben istent keres magyar hangja, / régi honát, testvéreit – mást se tehet – siratgatja. / Piros kedve pillangó volt, sárba fulladt ott Erdélyben, / zöld reménye foszlányai meghaltak a Felvidéken.” (Bús magyar éneke) Az ugyanezen esztendőben keletkezett Nem! Nem! Soha! híven tükrözi a korszak retorikáját: „Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem, / Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen, / Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át: / Nem engedjük soha! soha Árpád honát!”  Sárközi György 1926-ban a nőalakként megszemélyesített Hungaria képét bontja ki: „Daróc homokból, selyem délibábból szőtt köpenyében / Kisírt szemekkel néz-néz az ezeréves asszony: / Ezüst kígyóként sziszegve futott meg négy hűtlen folyója, / Havas bárányként messze szökkent három kerge halma.” (Magyar árnyak)

Az ország- és a nemzetcsonkítás élménye egy emberként bénította meg a határon belül marad és az azon kívül rekedt magyarságot. Irodalmi és zeneművek, köztéri szobrok és emlékművek születtek, új intézmények jöttek létre, és régiek leltek új hazára a megcsonkított országban. Mi több: Trianon politikai és lelki következményei hamarosan új, minden korábbinál sikeresebb magyar kultúrpolitika hajtóerejévé váltak. A korszak kultuszminisztere, Klebelsberg Kunó előretekintő politikájával sokat tett a magyarság magára találásáért.

Száz esztendő elteltével is megrendítőek a nemzetet ért megrázkódtatás kortárs elemzései. A korabeli adatsor nagyban hozzásegíti a mai olvasót, hogy valódi arányaiban értékelje a Bethlen-korszak kultúrpolitikájának jelentőségét. „A régi Magyarország 2958 kisdedóvójából elvettek 1743-at és meghagytak 1215-öt; 16929 elemi népiskolájából elvettek 10494-et és megmaradt 6435; 532 polgári iskolájából elvettek 440-et és maradt 92; 92 tanítóképző intézetéből elvettek 41-et, maradt 51; 187 gimnáziumunk közül elvettek 99-et, meghagytak 88-at; 34 reáliskolából elvettek 18-at, meghagytak 16-ot; 43 leányközépiskolából elvettek 18-at, megmaradt 25; a négy egyetemből elvettek kettőt és meghagytak kettőt.” (Klebelsberg: A magyar kultúra újjáébredése)

Ritkán emlegetett tény, hogy a kulturális intézményrendszert ért veszteség arányaiban súlyosabb volt a területi veszteségnél. „Iskoláinknak nagyobb része az elszakított részeken, vagyis az országnak perifériáin, a más nemzetiségek által lakott területeken volt, amiből következik, hogy éppen az ország belső, színmagyar területei nagymértékben elhanyagolt állapotban maradtak. Különösen siralmas képet nyújtott ebben a tekintetben is a Nagyalföld, ahol a népművelésnek, azt mondhatni, a legelemibb föltételei is hiányoztak.” (Klebelsberg: A magyar kultúra újjáébredése) A Klebelsberg nevével fémjelzett kultúrpolitika tehát nem valamiféle felsőbbrendűség hangoztatása, hanem az egész nemzet szellemi útkeresésének nagyívű tervekbe öntése és hatékony megvalósítása. Klebelsberg tisztánlátását bizonyítja az alábbi idézet egyik cikkéből: „A régi Ausztria mindent elkövetett, hogy nemzetünk jelentőségének tudata a világ közvéleményébe be ne hatolhasson. […] Az osztrák hivatalos sajtópropaganda a külföldön azt a jelszót adta ki, hogy Ausztria nálunk nagy civilizatorikus munkát végez, hogy a Kárpátok medencéjében, a Duna és a Tisza partján vad, műveletlen néptörzs lakik, amelynek barbár ösztöneit meg kell fékezni, hogy az európai műveltséget akarata ellenére rá lehessen kényszeríteni.” (Klebelsberg: A magyar kultúra újjáébredése)

Klebelsberg taktikusan és sikeresen járta ki, hogy a hadi kiadások radikális megnyirbálása révén fölszabadult költségvetési források jelentékeny része kulturális célokat szolgáljon. Kultúrpolitikájának legfőbb szellemi hajtóerejét a kultúrfölény-elmélet következetes hirdetése adta. Azt tűzte ki célul, hogy a háborús vereség és az igazságtalan békediktátum következménye ne passzivitás és nemzeti letargia legyen, hanem a nemzet számára új perspektívákat, identitást nyújtó tettekre ösztönözzön. Ezért kulturális koncepciója a nemzet szellemi megújulásának hitét táplálta: „A magyar hazát ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg és teheti ismét naggyá. […] 1922-ben nemcsak őrület, hanem egyenesen komikus lett volna kardot csörtetni, amikor bizony kevés csörömpöltetni való kardunk volt. Így született meg a kultúrfölény programja, attól a politikai megfontolástól vezetve, hogy lefegyverzetten is az Árpád szerezte földön megmaradhassunk és egyszer, megengedett eszközökkel, az elveszítettet visszaszerezzük. […] Az újkor nemzeteinek önmagukban kell keresni azokat a belső értékeket, amelyek létüknek, fenntartásuknak erkölcsi jogcíme. Meg kell mutatnunk a nagy nemzeteknek, a világ közvéleményének, hogy nagyobb a magyar nemzet belső értéke, mint a bennünket környező és a mi rovásunkra naggyá tett népeké. Ennek pedig a művelt Nyugat szemében a fokmérője a műveltség.” (Klebelsberg Az a bizonyos sokat emlegetett kultúrfölény című cikkből)

Ami a kolozsvári egyetem Szegedre településének előzményeit illeti, ismét érdemes a korabeli beszámolókhoz fordulnunk: „A polgármester már 1919. május 9-én felszólította a feloszlás előtt álló egyetemet, hogy Szegedre menekült hallgatóik vizsgáztatására jöjjenek a városba. A város nevében 40 tanár számára lakást, több száz hallgató számára menzát és internátust ajánlott fel. 1920. január 12-én a város a megígért 7 millió koronát 9 millióra emelte fel. Felajánlotta a közművelődési palota gyűjteményeinek használatát, a királyi tábla, a vasúti leszámítoló hivatal, az állami főgimnázium, a felső kereskedelmi iskola, a Madách utcai polgári iskola épületét, az újszegedi Kenderakadémiát, a szemészeti, gyermekgyógyászati, szülészeti klinikát és a közkórházat.”(Idézet a Szeged története című kötetből)

A kultuszminiszter képviselői körzetét jelentő szegedi nagytáj önmagában is szemléletes képet nyújt az országot ért veszteségekről. A korábban Temesvárról igazgatott Szeged-Csanádi egyházmegye új társadalmi-gazdasági-kulturális központja, Szeged egyedülálló történelmi esélyhez jutott, amikor kényszerű újjászerveződésének gróf Klebelsberg Kunó országgyűlési követ és kultuszminiszter és Glattfelder Gyula megyés püspök állt élére. Klebelsberg célkitűzései számos ponton találkoztak Szeged régi óhajával, egy egyetem létrehozásának tervével, és európai mércével nézve is korszerű, modern intézmény megalapítását kezdeményezte. Ezt szolgálták az egyetemi építkezések tervpályázatai, valamint az a rendkívül előremutató gondolatában, hogy az orvosképzéshez szükséges klinikákat az alföldi népegészségügy fejlesztésére való tekintettel kell kialakítani. A beruházások és szervezőmunka gyorsan világhírt szerzett a magyar kulturális modellnek. A Klebelsberg által Cambridge-ből hazacsábított Szent-Györgyi Albert a szegedi táj jellegzetes fűszernövényéből, a paprikából izolálta a C-vitamin alapvegyületét, ami alapján 1937-ben nekiítélik oda a Nobel-díjat, mindmáig az egyetlent, amelyet itthon végzett munkájával érdemelt ki egy honfitársunk. Szent-Györgyi Albert mellett az egyetem korabeli kiválóságai közül említést érdemel Sík Sándor, akinek szegedi korszakát nem csupán számos verse őrzi, de a Radnóti költészetére és a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma többi tagjára gyakorolt hatása is. 

/Klebelsberg Kunó szobra a szegedi Széchenyi téren (Melocco Miklós alkotása, 2000) Fotó: Somorjai Ferenc / CC BY-SA Wikimedia Commons/

Ugyancsak az egyetem áttelepülésének köszönheti a város világhírűvé lett grafikusművészét, Buday Györgyöt, aki az egyetem régészprofesszora, Buday Árpád fiaként lelt új hazát és új inspirációkat a Tisza partján. A szegedi „őskert”, azaz a Belvárosi Temető pedig a Kolozsvárról áttelepült egyetem révén nyújthatott örök nyughelyet az orvosvegytani tanszék 1922-ben, fiatalon elhalálozott tanársegédjének, Mihalik Kálmánnak, akiben a nemzeti emlékezet a Székely Himnusz zeneszerzőjét tisztelheti. A klebelsbergi kultúrpolitika szimbolikus emlékműve a Dóm tér, amely Trianon elleni kiáltványként is értelmezhető. A téren körbefutó árkádsor fölött elhelyezkedő domborművű címersorozaton a hatvannégy régi magyar vármegye címerpajzsai láthatók. Hasonló szimbolikájú a székesegyház kupolájának négy alátámasztó boltívén látható nyolc címersor ugyancsak a hatvannégy vármegye címereivel, amelyek a koronát összefogó pántokként támasztják alá a kupolát. A templom egésze is gazdag a magyaros szimbolikában: főhomlokzatának rozettája régi magyar címereket sorakoztat föl, a tornyokról magyar királyfők tekintenek a térre, és az 1931. június 19-én pápai bullával hivatalos székesegyházzá nyilvánított Fogadalmi templomot a Magyarok Nagyasszonyának pártfogásába ajánlották. Klebelsbergnek az 1930. októberi avatási ünnepen így szólt: „Mindnyájunkat, kicsiket és nagyobbakat, egy nagy érzés fogott egy szoros munkaközösségbe egybe, az a vágy, hogy nemzetünknek valami maradandó becsűt alkossunk, ami hirdesse késő utódainknak is, hogy ez a trianoni nemzedék nem csüggedt el, hanem férfiasan szemébe nézett a mostoha végzetnek. Legyen ez a tér egy téglába épített, kőbe vésett, ércbe öntött hatalmas Nem, nem soha!”(Idézet Klebelsberg beszédéből a Nemzeti Emlékcsarnok avatásán)

A Dóm téri Nemzeti Panteon is a Trianon utáni nemzeti szellem megerősítésének programját hirdeti. A teret megálmodó Rerrich Béla megfogalmazása szerint: „Ha a nagy nemzetek  hálával, gonddal és szeretettel őrzik meg nagyjaik emlékét; mennyivel inkább kell a mi kicsiny, sorsverte hazánknak kifejeznie örök háláját a magyar föld nagyjai iránt.” A Dóm tér szellemiségének fontos szimbóluma volt a tér dél-nyugati bejáratát őrző, Glattfelder püspök címerével ékes Trianoni díszkapu, amelyet a diktátum elleni tiltakozásul minden év június 4-én zárva tartották. 
 

/Indulókép: 1920. Magyarország, Szeged Trianon elleni tüntetés a Városháza előtt. Fotó: Fortepan. Adományozó: Födi Gábor/