Ott emelkedik lankásan a babérligetek és az aszfodéloszmezők között. Apollón szent fája, a babér jelképezi az (örök) földi szerelmet és földi győzelmeink, dicsőségünk képzelt ligeteit. A babér a földi szellemi dicsőség jelképe. Ezért ábrázolja Raffaello a Parnassus vatikáni freskóján a hegedülő Apollón társaságában a kilenc múzsát kilenc ókori és újkori költő körében babérkoszorúval. Ám itt, a szőlőhegyen jól látszik, micsoda hívság a földi halhatatlanság. Weöres Sándor, mikor erre járt, mondta is énekelve, hogy: „hát oly édesség, oly nagy diadal, / ha a feledtség szentsége helyett / minden ganajban úszik a neved?”
Persze nagyon nehéz a feledtség szentségét felismerni, s kimondani, hogy nem kell mindent ebben az életben elintézni, s próbálj úgy élni és elmenni, hogy fokozatosan elmúljon utánad minden földi nyom, és főleg gyom… Ezért a józanabb szőlőhegylakók lelkük radarját a túlvilági aszfodéloszmezőkre irányítják, hangolják. Nem igazán hisznek benne, hogy csak totális pokol vagy rózsaszín mennyország van. Kell lennie a Tartarosz és az Élüszion között valami olyan „helynek”, ahol a földi életben a jó és a rossz között ingadozó lelkeknek föl lehet készülni. Egészen Föl…
Természetesen a szőlőhegy – ahol most már van szerencsénk élni – nemcsak ilyen magasztos hely. A szőlőhegyet csak a kapa és a lélek egységében lehet megismerni, ahogy azt Tokaj szellemtörténetének legnagyobb kutatója, Ambrózy Ágoston a múlt század elején mondta. A sumér eposz szerint maga az Úr is kapát fogott, mikor elkezdte a teremtést.
Magam férfivá teremtésének egyik nagy mozzanata is a kapához, a kapáláshoz kötődik. Boldogult úrfi koromban a hatvani szőlőhegy – strázsahegy – alatti kukoricaföldön kerültem buja viszonyba egy tucat turai parasztasszony társaságában a kapával. Nyári munkára beosztottak közéjük, ők meg azt gondolták, megtanítják dolgozni ezt a kis ficsúrt. Úgy húzták a sort, hogy még a Nap is mosolygott. Természetesen jó erősen. Vélhetőleg ebben a nevelésben jobban férfivá váltam, mintha ez idő alatt lányok micskéit birizgáltam volna, elszántan és jókedvvel. Úgy látszik, néha a szőlőhegy alatt is történnek nagy dolgok. Ám a szőlőhegyen mindig történik valami izgató, amitől távlatosabban lát a lélek. Többnyire akkor, amikor szőlőhegylakók látogatnak meg, és egy pohár száraz furmint mellett kegyelemmel teljes lesz az idő, és a szőlőhegy szelíden a téren felül emelkedik. Ilyenkor Heidegger földútjának tudálékos filozófus gilisztái előjönnek, mint jó esőkor, és hallgatóznak.
A múltkor is meglátogatott egy itteni remete filozófus – közönséges nevén Lajos – megkóstolta a bort, csettintett, és elkezdte mondani egy szuszra: Maradjon javunkra bennünk ez a bor, mint a szeretet. De bennünk marad-e a szeretet? Megfojtva, elhallgatva, kilúgozva, felhígítva, elfajzottan, megkeseredetten, elnémulva, elfogyva, elfogyasztva, eltékozolva, elfáradtan, kifárasztva, ismeretlenül, meg nem születetten. Név nélkül. Megmarad vagy megreked. Megmarad forrásként vagy nyomként, állandó újszülött, akit várnak várandósként, kötelékként, virágként, égboltként, tiszta tekintetként, mosolyként és bizalomként, minden eljövendő béke tudataként, a teremtés emlékeként, az öröklét jelen idejeként.
