Csukás Istvánnal csak egyszer találkoztam, amikor egy könyvbemutatóján dedikáltattam vele frissen megjelent kötetét, az Összegyűjtött verseit, 96-ban. El sem hiszem, de már ez is huszonnégy éve történt. Induló költő voltam akkoriban, most meg a kortársaim és én váltunk a középnemzedékké – és ez felelősséggel jár –, s az akkori középnemzedékből lettek az újabb „nagy öregek”. Most arra gondolok, hogy mindenki nagy öreg szeretne lenni. Nekem a nagy öregek közül az első személyes veszteségem Mándy Iván halála volt. A legutóbbi pedig Tandori Dezsőé, tavaly. Őt személyesen is ismertem, és mester-tanítvány viszonyt ápoltunk. Egyébként Csukás István is írt Tandoriról: „A verebek csipogják, Tandori, Tandori!”

Csukás azért is állt és áll hozzám közel, mert jómagam is vidéki vagyok, és az Alföldnek nagyjából abból a részéből érkeztem, ahonnan ő. Tehát ismerem azt a „néplelket” – ha mondhatok ilyet, és nem hangzik túl idejétmúltnak –, azt a felfogás- és gondolkozásmódot, ami benne működött. Csukás is Pesten vert aztán gyökeret, ahogyan én is, de hiába éljük itt le életünk nagyobbik részét, nem tősgyökeres budapestiek vagyunk, hanem afféle hódítók, ennek minden szépségével és nehézségével együtt.

Egyébként az első könyv, amit hatévesen elolvastam, a Süsü, a sárkány volt, és nagyon büszke voltam magamra, pedig igazán nem volt hosszú, de egy kisgyereknek, aki akkoriban tanult meg olvasni, mérföldkövet jelentett. Az egyetem alatt az antikváriumokat járva több Csukás-kötetet is beszereztem, például az Ima a vadevezősökért címűt, ami éppen a születési évemben jelent meg, 75-ben. De szerettem még az összegyűjtött prózáit tartalmazó Költők éhkoppon című könyvet és az Étellift a pokolba című verseskötetét is, amiben ez az ismert sor is szerepel: „Hová tűnt húsz kiló Csukás István?”

Ő írta a magyar és talán a világirodalom legszebb anyabúcsúztató versét, az Istenke, vedd térdedre édesanyámat! címűt, és arra gondolok, milyen szép lenne, ha valaki hasonlóan nagy versben tudna búcsúzni tőle: „Istenke, vedd térdedre édesanyámat,/ ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,/ ki adtál életet, adj neki most álmot,/ és mivel ígértél, szavadat kell állnod,/ mert ő mindig hitt és sose kételkedett,/ szájára suttogva vette a nevedet./ Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen, / s szemem gyönge, hogy a semmibe tekintsen…”

Ő volt a nagy mesélő, a Süsü, a sárkány, a Pom Pom meséi, a Nagy Ho-ho-ho-horgász és a Keménykalap és krumpliorr megalkotója. Hálát adhatunk a sorsnak, amiért a jó szerencse a tévébe vitte az útját, ahol sokáig dolgozott, és a legjobb rajzfilmek kerültek ki a keze alól. Csukás István mellett még meg kell említenünk Bálint Ágnes nevét is, aki szintén sok felejthetetlen tévés mesesorozattal írta be magát kollektív emlékezetünkbe. Írók voltak mindketten, akik a tévének köszönhetően a nézők, az olvasók, a gyerekek és a kultúrafogyasztók millióihoz értek el, és érnek el még ma is. Bálint Ágnes hozta létre a tévé gyermekosztályát, ahol Csukás Istvánnal együtt dolgoztak. 

Mennyi frissesség van és volt ezekben a Csukás-mesékben, mennyi humor, játékosság és szeretet! Csukás István humora azért friss, mert bátor, és kellő mértékben szemtelen. A „maiak” közül talán Lackfi János rendelkezik hasonló stílusú humorral, de én is sokat tanultam tőle e téren. Csukás gyerekeknek írt műveiben még egy dolog felfedezhető, ami a jó mesék egyik alapismérve: sokszor kikacsintott a felnőttek felé mesélés közben, és műveit ugyanúgy élvezték a kicsik, mint a nagyok. Ez jellemző és fontos vonása az alkotásainak. Mesesorozatait általában egy másik klasszikussal, Sajdik Ferenccel karöltve alkotta, aki szerencsére még ma is dolgozik, olyannyira, hogy a tavaly megjelent egyik mesekönyvemet, a Hunyadi Lászlót, ő illusztrálta.

Csukás István nem véletlenül találhatta ki a „térdre vevős” képet a fentebb említett és idézett versében, hiszen nagy mesélőként ő is térdére vette az egész országot, kicsiket és nagyokat egyaránt, és a szó legmagasabb, művészi értelmében szórakoztatta őket. Mert hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a művészet egyik legfontosabb feladata ez, hogy jobban, gazdagabban, kellemesebben, érdekesebben teljen az az idő, amit itt töltünk. Hiszen végső soron a gyönyörködtetés is szórakoztatás.

Búcsúzom hát Csukás Istvántól, ettől az embertől, ettől az írótól, akinek mindig mosolygott a szeme, és mivel a szem a lélek tükre, a lelke is mindig mosolygott, és mi ott sütkérezhettünk ebben a fényben. Remélem, hogy az Istenke térdére veszi majd, ahogy ő kérte versében a halott édesanyja számára, és ő, aki annyit mesélt nekünk életében, most a Teremtő meséit hallgathatja. Isten veled, Csukás István! Mindent köszönünk.

/Fotó: Csukás István Kossuth-díjas költő, író, a nemzet művésze mesejátéka, a Gombóc Artúr, a nagy utazó századik előadása után a budapesti Játékszínben 2018. április 15-én. MTI Fotó: Mónus Márton/