„Oh, Iorga, ő mítosz!” – mondják hívei. És ezzel azt sugallják: félisten. Ő a nemzeti történetíró, valóságos próféta. Írt verset, drámát, regényt, irodalomkritikát, politikai publicisztikát, és aktívan politizált. Makkai László 1947-ben így látta: „A századfordulón egy lángeszű tudós és költő, Iorga Miklós megfogalmazza az erdélyiek romanizáló történetiségének, a moldvaiak romantikus népiességének és a havaselviek imperialista dinamizmusának összeolvasztásával a román nacionalizmus klasszikus ideológiáját, melynek központjában az ősi vért átörökítő s az ősi földben gyökerező román paraszt áll.” Egyszóval: mítoszt adott nemzetének, mint Németh László írta. A termés: ezerkétszáz könyv és húszezer cikk. Tavaly kiadott 1938–40-es naplójának bevezetőjében a szöveggondozó unoka, Andrei Pippidi mégis lakonikusan közli, hogy „amit írt, már nem olvassák”. Ezt azért ne vegyük szó szerint. Forráskiadványait addig használjuk, amíg lesz történetírás. Ha fel-fellapozzuk műveit, mindig akad bennük sziporkázó gondolat. A történetírás története mindig számon fogja tartani. Emlékiratai, naplói – amelyekből hét kötet már életében megjelent – mégis jobban bírják a versenyt az idővel. Az ilyesmi mindig érdekesebb, és szeretjük a pletykákat, különösen a nehéz időkből. Márpedig 1938-ban indul Európa újabb haláltánca. A táncmester a Történelem, az „állandó mozgásban lévő organizmus” – amiként Iorga az 1938-as zürichi nemzetközi történészkongresszuson mondta, amikor azt is fejtegette, hogy miként csinál a földrajz történelmet. A gondolat nem új. Már Napóleon megmondta: „A népek történetét földrajzi helyzetük írja.” Más szóval: a geopolitika. Nagy-Romániát is elsősorban azért hozták létre, hogy Szovjet-Oroszország köré cordon sanitaire-t vonjanak. A békeszerződések csak fegyverszünetet hoztak. Mert ha hanyatló nagyhatalmak emelkedőeket aláznak meg és zsákmányolnak ki, a konfliktus nem marad el. Románia következetes semlegességi politikát folytatott nyugati orientációval, miközben a német nyomás egyre jobban érvényesült.

A román politikai terepen annak a történelmi kísérletnek vagyunk tanúi, hogy miként lehet képviseleti demokráciát működtetni olyan országban, amelyben a lakosság hetvenöt–nyolcvan százalékát az agrárnépesség tette ki, harminc százaléka nem románul beszélő román volt (ha az alkotmány egységes nemzetfogalmával élünk), továbbá területének nagy része korábban szomszédaihoz tartozott, kőolajára pedig a német hadigépezetnek elengedhetetlenül szüksége volt. Akadt is, aki Románia gyarmati helyzete miatt kesergett, vagy a politikai élet kavalkádjában lelt esztétikai örömöket. Az „utódállamok államférfiai közül kétségtelenül [a románok] a leglendületesebbek, a legszellemesebbek” – írta Bajcsy-Zsilinszky Endre. A román világ olyan, mint egy kaleidoszkóp. Minden rázkódtatásra újabb és újabb pompás minta bontakozik ki. De mi lesz, ha összetörik? Ez a drámai feszültség járja át a korabeli román naplókat. Iorgáét is, és azokat is, amelyek őt szidják, vagy csak „a paranoikus”-ként emlegetik, mint egykori minisztertársa, Constantin Argetoianu orvos. 1931–32-ben, Iorga miniszterelnöksége alatt együtt alkottak szakértő kormányt. Dicstelenül leszerepeltek. Iorga mondta is utána, akkor „én nem voltam én”. Ezért, hogy ő legyen ő, egyre inkább a történetírás Napóleonja akart lenni, az emberiség történelmének titkát fürkészve, közben persze csatározott az őt támadó történészekkel, és politizált – a végzet árnyékában.

1940 novemberében vasgárdisták sinaiai otthonában rátörtek, íróasztala mellől elragadták, útközben lelőtték, ahogy ők mondták: megbüntették, de csak a politikust, a történészt nem. Az első lövést bizonyos Traian Iorga adta le, mert az „áruló bemocskolta a nevemet”. Miként sikerült idáig eljutni, hogy a kor egyik legismertebb románja, aki egész létével az országot szimbolizálta, vértanúságot szenvedjen?

Mi tagadás, a gyilkosok az ő köpenyéből bújtak elő. A századfordulón ő indította el a nacionalizmus új hullámát. És paradox módon ebben az országgyarapodás minőségi fordulatot hozott. Az első generációs frusztrált diákságnak és munkásságnak, valamint az évszázados nyomortól szenvedő parasztságnak csak vezér kellett, és meg is kapta Corneliu Zelea Codreanu személyében. Ő lett a Kapitány, vezére a szélsőjobboldali Szent Mihály Arkangyal Légiójának, ismertebb nevén Vasgárdának. Az apja Iorga egykori harcostársa volt, ő és társai lelkes olvasói. A történész politikus mégis kezdettől fogva kárhoztatta, szidalmazta, semmirekellő, tudatlan bandaként aposztrofálta a Légiót, sőt, amikor tehette, be is tiltotta. Ám Codreanu 1937-re elmondhatta: tíz évvel korábban „öten voltunk, most egymilliónyian vagyunk”. Amikor ezt Iorga felpanaszolta Károly királynak, megkapta a választ: „Az ön fiai.” Mire csak annyit mondhatott: „Zabigyerekek… Az egyetlenek, akiket az erkölcs megengedett.” Valójában az állam- és a királyi hatalom politikai erkölcstelensége engedte meg. Hiszen már az első terrorgyilkosságok után meg lehetett volna állítani a mozgalmat, de a király azon mesterkedett, hogy a pártok ellehetetlenítsék egymást, és a teljes abszolutizmusát be kelljen vezetni. A politikai játszmákkal még jól el lehetett volna szórakozni, de Hitler előretörése miatt Károly és hívei 1938 februárjában egyfajta államcsínyt hajtottak végre. Új alkotmányt készítettek, s azt népszavazással megerősíttették. 


/Nicolae Iorga

A Vasgárdát akarták kiütni, mert a Kapitány korábban úgy nyilatkozott, ha hatalomra kerül, negyvennyolc órán belül szövetkezik Rómával és Berlinnel. Kapcsolata Hitlerrel ugyan semmilyen sem volt, de ezzel a hangzatos ígérettel akarta elrettenteni a királyt attól, hogy őt és híveit lemészároltassa. Nagyotmondása azonban megbosszulta magát. Iorga államtitkárként betiltotta a legionáriusok vendéglőjét, mire a Kapitány, ahogy illik, durva levelet írt válaszul. A belügyminiszter, Armand Călinescu pedig lecsapott: becsületsértési pert indítottak a Kapitány ellen. Előbb hathavi börtönre, majd tíz év kényszermunkára ítélték, a mozgalom hangadóit szintén lecsukták. Közben a király megjárta Németországot, és úgy érezte, büntetlenül megöletheti Codreanut és társait, úgyhogy még hazafelé menet elrendelte azt. Hitler, bár nem támogatta a Vasgárdát, idegenkedett annak miszticizmusától, őrjöngött, hiszen Codreanuval, lehetséges szövetségesével zsarolhatta a királyt. Egy év múlva, 1939 szeptemberében kilenc „bosszúálló” lelőtte az időközben miniszterelnökké előléptetett Călinescut, majd elfoglalták a rádiót, és büszkén bejelentették, hogy megbüntették a Kapitány gyilkosát, de megérkezett a karhatalom, ott helyt némi kínzás után megölték őket, tetemeiket közszemlére tették, és még aznap éjszaka királyi parancsra mintegy kétszázötven–háromszáz, egyesek szerint ötszáz bebörtönzött legionáriust minden bírósági eljárás nélkül lelőttek.

A Légió, mint mondták, „olyan, mint a krumpli, a java a földben van”, de ami maradt, burjánzott. A király a német nyomás enyhítése végett bevette néhányukat a kormányba, de ezek, amikor látták, hogy a szovjetek kiparancsolják Romániát Besszarábiából, Hitler meg Észak-Erdélyt Magyarországnak adja, kiléptek, és valami felkelésfélét produkáltak. Ion Antonescu tábornok erre távozásra szólította fel a királyt, aki még rendet csinálhatott volna, lázadó tábornokát elintézhette volna a korábbi gyakorlatnak megfelelően. De a közvélemény már annyira a király ellen fordult, hogy az inkább megegyezett a lázadó tábornokkal, és kincsekkel megrakott különvonaton elhagyta az országot. Fia, Mihály lépett a trónra, Antonescu pedig vezetőként (conducător) gyámkodott fölötte, és miniszterelnökként maga mellé vette a Vasgárdát, majd amikor az kiviselte magát (komisszárjai a vállalatok munkáját akadályozták, közlegényei a zsidókat, a gazdagokat rabolták ki), 1941 januárjában hagyta, hogy felkelést robbantsanak ki, és ezért tankjaival és tüzérségével elfoglalta a fővárost. Ez persze Hitler beleegyezésével történt, aki bár jobban szerette a román diktátort, mint Horthyt, a vasgárdistáknak menedéket adott.

Iorga ennek a drámának mellékszereplője volt, össznemzeti felháborodást kiváltó halálával viszont főszereplőjévé lépett elő, mert a gaztett is legitimálta a Vasgárda eltakarítását. A legionárius pletykagyár a mai napig vagy az angoloknak vagy a szovjeteknek, olykor a németeknek vagy valamennyinek egyszerre, sőt, magának Antonescunak tudja be a gyilkosságot. Igazában ez teszi érdekessé Iorga naplóját. Mit és hogyan látott és láthatott az az ember, aki a királyi diktatúra alatt a koronatanács tagja és egy ideig a szenátus elnöke volt?

A román politikai boszorkánykonyhára jellemzően Iorga nem adott hitelt a hivatalos kommünikének, amely szerint Codreanut és társait szökés közben lőtték le. (Valójában autóra ültetve, jól megkötözve fojtották meg őket. Majd visszarobogtak a jilavai börtönhöz, ahol a tetemekbe belelőttek, hogy az orvos kiállíthassa a megfelelő látleleteket. A kötelet viszont, amellyel megfojtották őket, a nyakukon hagyták. A holttesteket elföldelték, de két nap múlva kihantolták, és másik gödörbe hányták, kénsavval leöntötték, majd egy nagy cementlappal letakarták. Talán azért is, mert ismerték a néphiedelmeket, és féltek, hogy akiket ilyen módon öltek meg, azok vámpírrá változhatnak.) Az is jellemző, hogy ahányszor rákérdezett Iorga a belügyminiszternél az igazságra, az a hivatalos verziót adta elő, vagy úgy nyilatkozott, hogy őt is becsapták.

Armand Călinescu után Argetoianu került a kormány élére, amit Iorga kifejezetten „komikusnak” tartott, aztán keserűen fejtegette neki, hogy ha ők ketten négy évig maradhatnak kormányon, „nem lett volna sem Codreanu, sem a bűnös anticodreanizmus”. Ezt Argetoianu is megerősítette naplójában, de azt nem, hogy ő kereste volna Iorga társaságát. Íme, addig jó, amíg egyvalamiről csak egy napló számol be. Míg Iorga élénk párbeszédről adott számot, Argetoianu azon élcelődött, hogy partnere nem engedte szóhoz jutni, sőt, „miután nem volt mit kérnem tőle, hagytam, hadd beszéljen”, de azért a szóözön végén megtudakolta, hogy netán van-e szüksége valamire. A tagadó válasz után este Argetoianuval tudatták, hogy Iorga havi százezer lejt kap a titkos alapból, kétszer annyit, mint egy tábornok. Mindketten tudták, mi a dörgés. Nem írtak meg mindent az utókornak. De más igen. Például Petre Pandrea, akit a kommunisták periodikusan lecsuktak, arra emlékezett, hogy Argetoianu így jellemezte saját kormányát: „Új kupleráj, régi kurvákkal!” Amikor kiszivárgott, hogy a király szélnek ereszti őket, azzal nyugtatta társait: „Ne aggódjatok, hol talál a király nagyobb svihákokat, mint mi?” Ezt az a Mihail Manoilescu jegyezte fel, aki a Vasgárdát és a királyt is kiszolgálta. Igaz, 1937-ben Iorga arra számítva, ő lesz a parlamenti elnök, a kérdésre, hogy mit csinál majd a legionárius képviselőkkel, így válaszolt: „Majd jóravaló fiúk lesznek, és tudni fogják, miként viselkedjenek, minden segítséget megadok.” Aztán kemény fellépést javasolt, mert „különben megnyúznak minket”, és a Vasgárda ellen irányuló királyi diktatúra egyik mérnöke lett. És keményen veszekedett társaival a koncért, hogy megkapja a turizmus és a rádió ellenőrzését. De amikor a pátriárka az államcsíny után megáldotta Őfelségét és a kormányt, elnevette magát – utóbb kuncoghatott magán is. A király ugyanis pártot szervezett, a Nemzeti Újjászületés Frontját, a tagoknak pedig egyenruhát tervezett. Iorga naplójában keményen kikelt eme totalitarizmus ellen, és egyetemi előadásain úgy eljárt a szája, hogy meglepetéssel és felháborodással olvasta az eléje tett titkosrendőrségi jelentést, amely szerint „a Hohenzollernek őrültségéről”, továbbá „a király és gyilkos minisztereiről” szólt. Némileg mulatott azon, hogy a parasztok kinevetik a NUF egyenruháját, majd beöltözött. Legionárius hagyomány szerint a „bosszúállók” tetemébe is belerúgott.

Az igazi dráma még hátra volt: a koronatanács ülései, amikor egy-egy országrészt át kellett adni. Iorga kárhoztatta is a korábbi mértéken felüli országgyarapítást. 1940 júliusában még szükségesnek tartotta a magyarokkal való tárgyalásokat, Szatmár vidékének átadását latolgatta, esetleges lakosságcserével. Az augusztus 23-ai koronatanácsban is kifakadt, szóvá tette, hogy 1913-ban hibát követtek el, amikor Bulgáriától elvették a Dobrudzsától délre fekvő Kvadrilátert. Kárhoztatta Ionel Brătianut, amiért mohóságában bekebelezett olyan magyarországi területeket, ahol a románok nem alkottak többséget, ugyanakkor a magyar kormány álláspontját olyan arcátlannak tartotta, hogy a tárgyalást elutasította. Mindezt a király jegyezte le naplójában. Iorga viszont a maga naplójában nem volt ilyen kategorikus. A lakosságcserét kivihetetlennek tartotta. Az erdélyi rendiségről elmélkedett, arról, hogy Erdélyben nem létezhetett magyar nemzeti monarchia. A többi területre sincs joguk a magyaroknak, mert Szatmár „tiszta zsidó”, Nagyvárad „elzsidósodott”, Arad „zsidó fészek”. A székelyekről megjegyezte, hogy elmagyarosodott besenyők. (Ez új fejlemény, korábban a székelyek magyar eredetét hirdette.)

Emellett, nyilatkozta, a székelység „szegény és a legaljább népség”. Vagyonukat Bukarestben, Brassóban szerzik, „nálunk”, ha önellátással egybekötött autonómiát kapnának, nemsokára térden állva jönnének vissza. Aztán Iorga elment Herkulesfürdőre pihenni, ahonnan nemsokára éjszaka kellett hazautaznia, hogy az augusztus 29-ei koronatanácson részt vehessen. Ott kifejtette, hogy a magyar határok lehetetlenek: „Elveszítjük Kolozsvárt, azt hittük, hogy romanizálni tudjuk, holott hagynunk kellett volna, hogy elsorvadjon. Egyébként a jelen aktus nem semmisíti meg jelenlétünk bázisát egész Erdélyben, ahova nem hódítóként hatoltunk be, hanem a mieink hívtak és fogadtak, egyesek nyíltan, mások hallgatagon. Ez a jövőre szóló szilárd alap.” Aztán néhány nap múlva, szeptember 6-án következett az érzékeny búcsú a könnyes szemű királytól. Iorga közölte: „Nem értek semmit.” „Én sem”, válaszolta a király, és kölcsönösen megállapodtak abban, hogy Antonescut becsületes embernek tartották, nem ezt várták. Antonescu később elmondta: „Ott helyt lelőhettek volna. De a hülyék nem tették. Ultimátumot adtam a királynak, hogy reggel 7-ig várom a lemondását, és elmentem.” 1946-ban aztán bátran tüzet inthetett a kivégző- osztagnak. Iorga ezt már nem érhette meg.

Az első nekrológot Gáldi László írta: „Mikor gyilkosai összekuszálták gondosan ápolt hosszú szakállát, és golyóktól átjárt robusztus testét az országúti árok sarába taszították, bizonyára eszükbe sem jutott, hogy nemcsak a Vasgárda egyik elszánt, meg nem alkuvó ellenségét tették el láb alól, hanem egyszersmind Románia történetének egy immár lezárt korszakát ölték meg. Mert ma, amint dicstelen halállal eltűnő alakjára tekintünk, határozottan érezzük, hogy Iorga több volt, mint történész, költő, szónok, irodalmi vezér és politikus: erényeivel és hibáival, képességeivel és fogyatkozásaival egész korszakot testesített meg. […] Öt éve láttam Iorgát utoljára. A párizsi Bibliothèque nationale nagy olvasótermének vastraverzes árkádjai boltozódtak hórihorgas alakja fölé, amint titkárok és tanítványok seregétől körülvéve könyvek óriási halmazait hordatta maga elé, s közülök egyet-egyet sebtében fellapozva innen is, onnan is kiírogatott egy-egy évszámot vagy egy-egy rövid adatot. Ezt a különös szemezgetést szemfényvesztő gyorsasággal, nagy sebbel-lobbal végezte, és közben állandóan magyarázott áhítatosan köréje sereglő kíséretének.” Gheorghe I. Brătianu, akit Iorga perfidnek mondott, és 1953-ban a máramarosi börtönben vertek agyon, keserűen nyugtázta: „Megadatott nekem, hogy ellenségei folyóiratában (Nouvelle Revue de Hongrie, 1941. január) hatalmas művéről elismerő, tisztelgő megemlékezést olvassak, akkor, amikor egyetlen román kiadvány sem merte említeni.”

Kijár neki a tisztelet, még akkor is, ha néha túlment bizonyos határokon. Amikor 1938-ban Svájcból hazatért, és Temesvárott ünnepélyesen köszöntötték, annyira nem bírt magával, hogy azzal büszkélkedett: „Tönkre vertem a magyarokat Genfben! Azok disznók, mi választott faj vagyunk.” De miután a sajtó lehozta a keresetlen szavakat, helyesbítést követelt – már ha igaz az elbeszélés. De legyünk megértőek, Iorgának volt oka az örömre. A zürichi nemzetközi történészkongresszuson ugyanis a Nemzetközi Történész Bizottság alelnökévé választották, annak ellenére, hogy Domanovszky Sándor ellene írt vaskos pamfletjét már szerteküldték a világban.

Hogyan is mondja az öreg Horátz? „Árasztják а vétket s veszélyt mindenfelől, / Ilion falain mind kívül, mind belől.” (Fordította: Kis János)

És azt se felejtsük, amit Iorga 1906-ban II. Rákóczi Ferenc hamvainak hazahozatalakor írt: „Ez a kemény és magabiztos nép benne látta a lovagias és bátor harcost, aki nem adja fel jogait és nem hajt fejet senki előtt. Benne a nagy Rákóczi nemzetség utolsó sarját tiszteljük, aki alatt a magyarul irányított Erdély jelentett valamit a világtörténelemben.”

Nicolae Iorga aligha lengetne zászlót Trianon évfordulóján…

/Indulógrafika: Csankovszki Csilla/