VALÉRY GISCARD D’ESTAING
(1926. február 2. – 2020. december 2.)
Giscard, vagy francia közkeletű nevén VGE, 1974 és 1981 között, egy cikluson keresztül töltötte be a francia köztársasági elnöki posztot, majd – az ötödik köztársaság történetében először – átadta a hatalmat egy baloldalinak, François Mitterrand-nak. Negyedszázados jobboldali korszakot zárt tehát le. Részben a gaulle-ista jobboldal gyermeke volt, de elnöksége nem a bonapartizmushoz, hanem inkább a jobboldal René Rémond által orléanistának nevezett hagyományához kötődik. Szolgált ugyan de Gaulle minisztereként, ám hírhedt „igen, de” formulájával dacolt vele. 1969-ben szembeszállt a szenátus reformjáért kampányoló tábornokkal, és ezzel hozzájárult annak bukásához.
Giscard 1974-ben passzív haszonélvezőként szintén ott volt a gaulle-isták másik nagy traumája mögött. Ekkor a személyes ambícióit alig palástoló Jacques Chirac negyvenhárom kollégájával megtorpedózta a gaulle-ista Jacques Chaban-Delmas elnökségét. Az „árulást” az ortodoxok nagy része sohasem bocsájtotta meg neki. Az Élysée-palota azonban megérte ezt a misét Giscard-nak, Chirac pedig jutalmul a Matignont, a miniszterelnökséget kapta. Igaz, két év után lemondott, s 1981-ben már csak színleg támogatta az elnököt. Pártja, az új gaulle-ista Köztársasági Tömörülés pedig titokban kiadta az aktivistáknak a feladatot: szavazzanak Mitterrand-ra. Chiracnak inkább volt már érdeke „túlesni” Mitterrand elnökségén (1981–1995), és a későbbi hatalomátvételre készülni.
Csakhogy további tizenöt évbe telt, mire Chiracék hol ellenzékben, hol kormányon lejátszották a „ki a vezető erő?” meccset. Giscard és a maga pártja, az Unió a Francia Demokráciáért (UDF) pedig együtt vérzett el a csatában. A volt köztársasági elnöknek helyi és regionális önkormányzati, valamint nemzetgyűlési és európai parlamenti mandátumokkal kellett beérnie. 2001-ben elnyerte az Európa jövőjével, az alkotmányszerződés tervezetének megszövegezésével foglalkozó konvent elnöki székét. A sors fintora, hogy Jacques Chirac, az akkori köztársasági elnök, mivel a dokumentum ratifikálására a franciák nemet mondtak, asztalfiókba száműzte az ötletet. Giscard ezután dolgozott az Alkotmánytanács tagjaként (erre korábbi elnökként automatikusan joga volt), illetve sokat írt, publikált – egyre inkább szépirodalmi műveket. 2003-ban a Francia Akadémia tagja lett. Ami pedig az UDF-et illeti, a párt beleolvadt a MoDem nevű formációba. A centrista, mérsékelten jobboldali elveket valló tömörülés Emmanuel Macron szövetségese és koalíciós partnere. A Giscard-féle politika tehát a macroni kísérlet egyfajta előképének tekinthető, igaz, ma már kicsit máshol húzódnak a politikai törésvonalak, mint a hetvenes években.
/Helmut Schmidt, James Callaghan, Jimmy Carter és Giscard d'Estaing Guadeloupe-ban (1979) Fotó: wikimedia commons/
Elnökként Giscard kitartóan bírálta a bevándorlást, de a folyamatot feltartóztatni nem tudta, kitűnni azonban az európai egységesülés támogatásával, liberalizáló és modernizáló társadalompolitikai intézkedéseivel tűnt ki, s maradt meg a franciák emlékezetében. A hetvenes évek nemzetközi környezetében gazdasági eredményeket felmutatni nem nagyon tudott: a növekedés megtorpant, a munkanélküliek száma emelkedett, az állami pénzügyek helyzete romlott (bár a GDP-adatok önmagukban nem voltak katasztrofálisak, a rendszeres hiányt és a még enyhén növekvő adósságot adminisztrációja tudta kezelni). A közmédia állami kontrolljának visszafogásával, a nagykorúság tizennyolc évre csökkentésével és ezzel a választójog kiterjesztésével, az abortusz legalizálásával, a fogamzásgátló tabletta társadalombiztosítási támogatásával, a válás megkönnyítésével VGE a közvéleménynek a fiatalok problémáira különösen érzékeny, 68 befolyásolta részét igyekezett megnyerni. Az, hogy ezeket az intézkedéseket esetenként csak ellenzéki-baloldali segítséggel tudta elfogadtatni, az újraválasztási esélyére is komolyan kihatott.
A fiatalos modernizátor tudatosan fölépített képét azonban jelentősen rontotta a túlontúl arisztokratikusnak tartott személyisége. Ütést mértek rá a Françafrique legrosszabb hagyományait idéző, ajándékba kapott Bokassa-gyémántok is, amelyeknek létét legendásan rosszul kommunikálta. Sportosnak, fiatalnak lenni, francia közemberekkel vacsorázni vagy éppen kukásokkal reggelizni az Élysée-palotában nem ellensúlyozhatta az e téren elszenvedett kárt. De Gaulle árnyékában nem csak neki volt nehéz politizálni.
/Indulókép: Valéry Giscard d'Estaing (2015) Fotó: wikimedia commons/
