A klasszikus filozófus az objektívnek tekintett valóságból vezette le rendszerét, olvasója pedig, akinek, úgymond, azonos hozzáférése van ugyanazon valósághoz, a kettő megfelelésének mértéke szerint döntött a rendszer értékéről. Ezzel szemben számos modern filozófus a gondolkodó szubjektum történetiként megélt világából épít valóság-konstrukciót, amiről mi részleges konszenzusra támaszkodó, korántsem magától értődő mértékek szerint alkotunk – nem csupán a szóban forgó filozófussal, de egymás értékelésével is vitatkozó – ítéletet. Korunk amúgy sem kedvez a kikristályosodás folyamatának. A sajtóban-tévében, a világhálón látható-olvasható interjúk, zajos politikai megnyilatkozások zavarják a lényeglátást, és nehezítik a megértést. Mert bár tényszerűek – mi lehet tényszerűbb egy élő interjúnál? –, de míg nem helyezzük el őket az életmű egészében, addig értelmezni sem tudjuk, bármennyi van is belőlük. Arról nem is szólva, hogy nem feltétlenül az akmé időszakában, a gondolkodói életpálya csúcsán keletkeztek. Okosabban tesszük hát, ha kezünkbe veszünk egy írást, tanulmányt, könyvet, amely remélhetőleg sokkal inkább építőeleme lesz Heller Ágnes végleges szellemi portréjának, mint a zaklatott közelmúlt és zavaros jelen érzelmektől fűtött, esetleges pillanatai. Ezért a Költészet és gondolkodás című tanulmánykötetet emeltem le a könyvespolcról (Múlt és Jövő, Bp., 1998.), gondolván, hogy a Heller Ágnes számára oly fontos téma, az etika tárgyában írt tanulmányok újraolvasása illendő és értékes emlékezés egy filozófus halálakor.

A három tanulmány – A boldogság hamis kék madara, Az ember tisztessége és A szerencse szerepe az erkölcsben – nem csupán tágabb tárgyában, az erkölcsben kapcsolódik össze, hanem a tárgyával szembeni alapállásában is. Kiindulási pontjuk a modern ember esetlegessége és ezzel összefüggésben a morális törvények, szabályok bizonytalanná válása. Míg a boldogság – hogy egy örök-klasszikus emberi törekvést vegyünk – a premodern időben objektív állapotot jelölt, ezért meg lehetett adni a konkrét kritériumait, továbbá azokat a szabályokat, melyek követésével ténylegesen elnyerhető, addig a modern ember nem világosan meghatározható állapotnak tartja, hanem csak szubjektív érzésként éli meg, azaz mindenki mást és mindenki másként. A boldogság szubjektivizálódása a modernitás egyik jellegzetessége. Heller kiemeli, hogy a boldogság még csak nem is

„emocionális diszpozíció, hanem emocionális történés … a boldog pillanat relatíve elkülönül az ’előtt’-től és az ’után’-tól. A pillanat élménye lévén, az valamiféle nunc stans.” (43.)

Ha ez igaz, akkor miben különbözik az élvezettől, kérdezhetjük. „Beszélni, a boldogságról beszélünk, de magunkban örömre gondolunk, és voltaképpen élvezetet értünk rajta” – mondja Esterházy Péter. Amikor Albert Camus Sziszüfosz alakjával kapcsolatban azt állítja, hogy a sorsára ráébredő és eszmélésében a tiltakozás gesztusával az isteneket elutasító antik hőst „boldognak” kell képzelnünk, bizonyára nem efféle pillanatnyi élményre gondolt, ami röpke időre eltölti a lelket, majd nyom nélkül szertefoszlik. Sziszüfosz boldogságának – csakúgy, mint az arisztotelészi eudaimóniának – határozott tárgya és maradandó tartalma van: az egyik esetben magának a hősnek a kitartó sorsvállalása és magatartássá szilárduló tiltakozása, a filozófusnál pedig az erények gyakorlásával elért erényes élet. Egyik esetben se múlékony érzésről van szó, hanem – még ha az antikvitás közegében kissé anakronisztikusan hangzik is – stabil tudatról, természetesen nem a modern egzisztenciafilozófia értelmében, hanem a közösségi normákhoz igazodó és magát azokhoz mérő bizonyosság módján.

A boldogság, mondja Heller, a modern ember számára nem érhető el – nyilván a klasszikus értelemben vett boldogságra gondol. Mégpedig azért nem érhető el,

„mert a modern ember olyan dolgokra törekszik (vagyon, hatalom, tudás, hírnév), amelyeket még nem ért el. Nincsenek olyan elfogadott értékek, amelyek határt szabnának a törekvéseknek, mert az elfogadott értékek további korlátlan törekvések forrásaivá válnak.” (41.)

De hiszen ez a fajta boldogság soha nem is volt elérhető! – kapom fel a fejem. Különös, de egyedül az objektív boldogság, az erényesség állapota érhető el, és mint az arisztotelészi példa mutatja, valóban elérhető. Aki a szubjektumot tekinti a boldogság fészkének, az soha nem fogja elérni, jóllehet éppen ő maga a szubjektum. A szubjektivitás fokozásával csak az éhség növekszik, mely idővel csillapíthatatlanná, diabolikussá válik. A modern ember azért boldogtalan, mert rossz helyen és rosszul keresi a boldogságot. Heller utal Max Weberre, aki az ókoriak és a modernek közötti különbséget Ábrahám pátriárka példáján szemléltette. Ábrahám az életét kiteljesítve, azaz boldogan halt meg; a modern ember azonban nem teljesítheti ki az életét, ezért elégedetlenül hal meg, s amennyiben elégedetlenül, annyiban boldogtalanul is. (33-34.)

Az elégedetlen ember soha nem lehet boldog. A boldogság egyik titka a cél helyes megjelölése. Szellemi célt érdemes választani, mert ekkor a cél felé tartó út is része a boldogságnak, mintegy megelőlegezése a célba érkezés állapotának. Ezzel szemben az empirikus célok, az élvezet, a birtoklás stb. egyrészt bármikor elveszíthetők – ezért zárja ki ezeket a boldogságból Szolón, a hét görög bölcs egyike –, másrészt elérésük pillanatában eltűnik vonzerejük, elhalnak, elemésztődnek, mint valami mégoly pompás lakoma. A szellemi célok objektív létállapotokhoz, az ember benső gazdagodásához vezetnek, az empirikus célok csak külsőleg és átmenetileg gyarapítanak, ha egyáltalán gyarapítanak. Ezeket okosabb nem céloknak, hanem valódi, értékes célok elérésére szolgáló eszközöknek tekinteni. A valódi célok létté válnak. Az erényt nem birtokolom – hogy el is veszíthetném –, hanem létezem, vagyom. Persze az ember léte gyökerében kontingens, ezért nem rendelkezik önmagával úgy, hogy ne veszíthetné el; még a létévé vált erényt is elveszítheti – a létével együtt. Ez ellen értelmetlen lázadozni, békésebb belátni: nem isten vagyok, hanem ember, aki a létet kapja, azért, hogy azt legye (premodern modellben gondolkodva), vagy azt legye (a modernitás modelljében, de még inkább: hogy legyen). A hangsúlybeli különbség az egzisztencia súlypontjának különbségét jelzi: a premodern ember élete születésekor meg van határozva, súlypontja az érvényes hagyomány és közösség által kijelölt lét; a modern ember, Heller szavával, „esetleges”, súlypontját maga választja meg egészen addig, hogy akarjon-e egyáltalán lenni.

Heller így jellemzi a mai embert és helyzetét:

„A modern emberek esetlegessé váltak. Születésük pillanatában nem osztanak nekik fix helyet e világban. Bölcsőjükben nem kapják meg életük célját – közöttük azokat az erényeket sem, melyeket ki kell fejleszteniük. A világba vannak vetve, azaz a szabadságba, a semmibe. Ez az új kondíció, a conditio moderna nem rendelkezik szilárd alapokkal. Egyre kevesebb a bizonyosság, a jóról alkotott felfogások megsokszorozódnak. (35.)

Ebben a megközelítésben a conditio moderna nem az emberi haladás győzelme, hanem egyfajta elbizonytalanodás. Itt még a szabadság se hangzik a szokásos győzedelmes jelszónak, mert a semmi társaságában jelenik meg.

A gondolatmenet egy későbbi pontján együtt szerepel a modern gondolkodás két fontos, egymással szorosan összefüggő toposza: önmagam választása és az autonómia.

„Mivel a modernek (ellentétben a premodernekkel) a születésük pillanatában nem kapják meg életük rendeltetését, maguknak kell rendelkezniük azért, hogy önmagukká váljanak. Ha elmulasztják, hogy önmagukról rendelkezzenek, mindig mások döntenek róluk. Nemcsak tetteikről és hitükről, hanem létükről is. Teljesen heteronómok lesznek.” (46.)

Mind a választás, mint az autonómia szükséges a modern ember számára, ugyanakkor mindkettőt a szükség kényszeríti rá. Arra a szükségre gondolok, amely objektív vagy a vallásilag kinyilatkoztatott világ-, erkölcs- és értékrend tapasztalatának hiányában zuhan, nehezedik rá az emberre. Az ember pedig ebből a szükségből próbál erényt faragni, amikor önmaga választásáról és autonómiáról beszél abban a helyzetben, melynek komolyságát a belevetettség kifejezés érzékelteti.

Mindazonáltal Heller nem fest tragikus képet, mert ha boldog nem is, de tisztességes lehet az ember a modern világban is. Tisztességes az, aki Szókratész tanácsát követi, mely szerint jobb elszenvedni az igazságtalanságot, mint elkövetni. Természetesen ez sem eleve adott erkölcsi törvény engedelmes követése, hanem autonóm választás. Miért választja ezt valaki?

„Erre nincs válasz. A jóság-tisztesség forrása ismeretlen. Mondhatjuk azt is, hogy transzcendens. De a jóság vagy a tisztesség eredményei jól ismertek. (47. vö. 59.)

Szerzőnk nem a szubjektumot nevezi meg forrásnak, a szubjektivitásnak ez a naiv pátosza már a múlté, és a 20. században élt ember – vélhetően saját magán – sokat tapasztalt az emberi szubjektum esendőségéről, választásainak töredezettségéről. Heller Ágnes nem tudja a jóság-tisztesség forrását azonosítani, ugyanakkor nem tagadja a létét, és a transzcendenciát jelöli meg. Fájdalmas helyzet őszinte megfogalmazása. A helyet már nem tudjuk, mert az a vallási naivitás, amely a transzcendenciát égi geográfiába fordította, már örökre elveszni látszik, a vallási dolgok szimbolikus jelentésének kibetűzésére pedig még nincs elég türelmünk, bár dologszerűségükben már nem hiszünk. Marad tehát az irány, a transzcendencia mint irány. A Heller Ágnesre nehezedő vészes történelem ismeretében ez felér egy hitvallással.

Az olvasás végén elgondolkodhatunk: vajon Heller Ágnes miféle Heller Ágnest választott szenvedélyes és kanyargós élete során, hányszor választott újra és megint újra? Mondanám, hogy embert próbáló korban élt, de valójában inkább embertelen volt ez a kor, ami adatott neki. Amikor bele volt vetve a világba, azaz „a szabadságba, a semmibe”. (36.)

* * *

Az 1929. május 12-én született Heller Ágnes 2019. július 19-én meghalt. Az élet lezárult. Kezdődhet az életmű kibontakoz(tat)ása olvasással, újraolvasással. Hogy megtudjuk, kicsoda Heller Ágnes, a filozófus – praesens perfectumban.