Az Országút már kilenc hónapja jelenik meg. Kevés idő egy új lap kiteljesedéséhez, ám elegendő ahhoz, hogy mérleget vonjunk a fogadtatásáról. Híveink, olvasóink száma gyarapszik. Fanyalgóink az újsággal csupán a morzsákat söprik le az asztalról, ami könnyű, rosszakaróink a tényeket próbálják, ami viszont jóval strapásabb. A felszólító módhoz szoktatott közönség felróhatja, hogy célt tévesztettünk, amiért álláspontjaink nem a kultúrharc lövészárkainak arcvonalába illeszkednek. Megtörhetetlen magyar hagyomány, hogy mindig akadnak, akik vagy kereszténységből és nemzetből, vagy progresszivitásból buktatják meg a torkát köszörülőt. A keresztény életre, gyarlók lévén, törekedni tudunk, a kulturális nemzethez tartozás nem származás vagy választási matematika kérdése, a haladásról pedig csak megrögzött imposztorok hihetik – persze voltak és vannak ilyenek szép számmal –, hogy nem része, hanem tagadása a hagyománynak. Ki veszi magának a bátorságot a vizsgáztatáshoz? És ki mondhatja el magáról, hogy vívódásait befejezve a határozott cselekvésen kívül nincsen egyéb dolga? A politikus hivatásához méltón programot kínál, beavatkozást sürget, hiszen éppen nyilvános lelki tusájával sértené a nemzeti érdeket. A művészek és a tudósok kiváltsága, hogy kételyeikkel büszkélkedhetnek.
A magyar eszmetörténet tapasztalatait megfontolva használom a nemzeti oldal kifejezést. A XVIII. század második felétől szembekerültek egymással a haza és a nemzeti sajátosság, valamint a haladás és a nyugati mintakövetés elsőbbségét hirdetők. Közjogi kultúránkat és esztétikánkat szinte kettéhasítja ez a kibékíthetetlen ellentét; erre hivatkozva feszülnek egymásnak a rendszerváltoztatás szellemi irányzatai a mai napig. Mind az alkotmányos, mind az irodalomtörténeti gondolkodást – identitásunk két sarokpontját – jellemzi, hogy a nemzeti sajátosságokat kiküszöbölni vágyók nem szabadulhatnak meg a haza értelmezési tartományától, a nemzet mint közösségi létmód jelentőségét elismerőket viszont folyton kísérti az értelmezések sokfélesége. Kivételes művészeink – sokak mellett Arany János, Ady Endre, Bartók Béla – alkotótevékenységében haza és haladás szintézise magától értetődött. Napjainkban, amikor a művészet világmagyarázó és civilizációszervező hatalma megrendül, és a kulturális közösség magányos tömeggé válását is ebből következően átéljük, magyarságunk egyre több értéket hagy veszendőbe menni, káros úzusai viszont nem szakadnak meg.
A művészet nemzeti jellegéhez két fő kérdést kanyarít a közbeszéd. Miként lehet a művészet nemzeti beállítottságú, ha elvont eszméje és egyetemes jelenségei – különösen a multikulturális társadalmakban – szétfeszítik a XVIII–XIX. századi keretrendszert? Hogyan várható el művelőitől a hagyománytisztelet, ha lényegi ismérve a régi gyakorlat leleményes felülírása, a konvención győzedelmeskedő invenció? Mindkettő látszatprobléma, hiszen az egyetemes értékhez a nemzeti érték révén juthatunk el, és a nemzeti kultúrában egyetemes kulturális hatások érvényesülnek. Valamennyi újító az ősit kutatja, az eredetihez kíván visszatérni, mert a művészi szabályszegés a szabályok funkciója, s minél nagyobb mértékű, annál mélyebbre kell érte hatolni a tradícióban.
Előző számunkból hozok két példát. Drozdik Orsolya, a New Yorkban élő feminista képzőművész alkotásai, performanszai nemcsak Malevics szuprematizmusából és a konceptualizmus nemzetközi formakincséből merítenek, de a kelet-európai történelmi élményanyagból, Szolzsenyicin világképéből vagy Dienes Valéria szemiotikai felfogásából is. Timár Böskét, a Magyar Állami Népi Együttes egykori szólótáncosát, a táncházmozgalom emblematikus személyiségét az a folklórszemlélet ösztönözte, amelyet a nyugati kultúra egészében a primitív törzsi művészethez való odafordulás táplált. Ezt dolgozta ki bartóki modell néven Csoóri Sándor, a felismerést Németh Lászlótól kölcsönözve, és olyan vezéralakjai tarthatók számon, mint az archaikus látásmódot új stíluseszközökkel ötvöző Picasso vagy Éluard. Nincs ősibb alakzat, mint egy négyzet, és nincs korszerűbb a gyimesi csujogatások ritmusképleteinél, amelyekre Nagy László eltáncolható, ízig-vérig modern költeményt írt, a kortárs magyar líranyelvben robbantva ki forradalmat. Illyés Gyulának a francia avantgárd lírától ihletett rímtechnikáját, amely áttételesen a magyar parasztság nyomorát, elmaradottságát is kifejezte, Kosztolányi a Nyugat addigi konvenciója alapján bírálta. Baudelaire, Verlaine, Mallarmé korábban ugyanolyan külső késztetést jelentettek a nemzeti költészet belső átalakulásához, mint Apollinaire, Aragon, Breton a Nyugat szemléletmódját megújítóknak. Babits Mihály és Tóth Árpád, Kassák Lajos és Juhász Ferenc ehhez az egyetemes szellemi folyamathoz csatlakoztak, és ettől különültek el azáltal, hogy anyanyelvünket egy változásban lévő kor új felismeréseinek megfogalmazására készítették fel, tették alkalmassá.
Melyiküktől vitatható el akár a nemzeti, akár a progresszív jelző?
/Grafika: Csankovszki Csilla/
