1 + 1 = 3. A képzőművészet oldaláról, a kollázs, a montázs, az asszamblázs felől is megcélozhatnánk Horkay Istvánt, hogy aztán eljussunk a Horkay-féle intellektuális plakát fogalmához. Nincs kétség bennem, filmes és grafikus szakférfiúként egyaránt átrágta magát Szergej Mihajlovicson, nemcsak a filmjein, az mondjuk alap, de az elméleti írásain is. Cudar egy ügy volt ideát, a vasfüggöny árnyékos oldalán élni, kárhoztattuk is eleget, de vessünk egy pillantást a dolog jobbik felére, hol lehetett nyugaton a szovjet esztétika alapműveit olyan közvetlenül tanulmányozni, mint itt? Nem volt olyan szellentése a sztálini diktatúrának, amit ne magyarítottak volna, nyomott hagyott az én 1951-ben indult életemen éppúgy, mint az ő 1945 karácsonyával kezdődő curriculum vitae-jén.
A grafikus Horkay filmes párja egy Peter Greenaway nevű velszi bárd.
Majdnem ikertestvért mondtam, abban az értelemben tényleg azok, hogy az einsteini 1 + 1 = 3 képleten nőttek fel. (Hírlik, a brit épp Eisensteinről forgat.) Tanúsíthatom, félszavakból is értik egymást (tavaly végigautózhattam társaságukban a magyar Alföld tengersík vidékét), a különbség csak annyi, hogy Horkay az Iron Curtain innenső oldalára való, a velszi meg a túlsó, a napfényesebb felére. Micsoda különbség, sajnálkozhatnánk, ám sajnálkozni legföljebb a bárdnak volna oka, akinek bifláznia kellett a montázsmatekot, Horkay viszont ab ovo kapta, s vele egy paradox világot, nyűgöt, nyilakat, ahogy kell, s a korszak gyönyörű, termékeny, ihlető, lélekemelő boldogtalanságát. Igen, művészetről és boldogságról elmélkedve gyakran előhozakodom Leszek Kołakowskival, most, a filozófiai hinterlandját és művészi habitusát zömmel Lengyelországból származtató Horkay István kapcsán naná, hogy idecitálom:
„Az égben nincs művészet.”
Azt persze, hogy Erasmus 20. századi alteregója mit gondolt, amikor a fenti mondatot lefirkantotta, nem tudom, sőt abban is elbizonytalanodtam, ő írta-e tényleg, mert semmi internetes fortéllyal sem leltem rá újra, de mindegy. Magam számára kész a megfejtés. Az égben, a mennyországban, az örök boldogság honában nincs, nem is lehet művészet, mert a művészetet a hiány szüli, a baj, a szükség, a gond, a fenyegetettség, ragozzam-e tovább? Petőfivel tehetném max: A bánat? egy nagy oceán… és Zrínyi szép szava juthatna eszembe: az áfium.
Igen – igen! Vagy hogy szemernyi nosztalgiával elegyítsük kifogástalannak már a hőskorban sem nevezhető nyelvemlékeinket: da-da. Látják lelki szemeink Vlagyimir Uljanovot és Tristan Tzarát, ahogy a Cabaret Voltaire-ban véletlenül összecserélik aktatáskájukat, s máris megérinti őket a szerendipity kacajos ínycsiklandása.
Szerencselelet. Ha továbbálmodnánk, kiderülne, hogy a nagynak képzelt generációnkhoz oly pikáns élményeket rendelő kommunizmus voltaképp bájos diáktréfa volt, übüista csínytevés, szórakoztató kultúrblöff, a dadaizmus nevű műtörténeti fejezet viszont véresen komoly társadalmi dráma, bélkiontó iszonypetárda, univerzumrengető anarchiabomba. Tőrőlmetszett szupergulág. És dolgozatunk tárgya, Horkay István továbbcsavarintja a jelenetet, nincsenek (nekünk se legyenek) kétségei, hogy az elhivatott dadaművész Lenin (Woland professzorként tessenek ráismerni), és elszánt (álszent) követőinek ábrázolhatatlan leglényegét (a kisbajszú sörpuccsost és a nagybajszú grúzt ki ne hagyjam) a plakát jelenítheti meg legautentikusabban, egyedül a plakát, a pLaKáT, a PLAKÁT, ami – Kurt Schwitters fejbeütős fabetűivel szedem (kövér Bodonival), hogy megértsék Brüsszeltől Alcsútig – új virágkort ér meg. Legalábbis felkent mesterünk sokértelmű opusain. Ez a plakát persze már nem, vagy csak áttételesen nevezhető az „utca művészetének”, önálló kiállításokon, nemzetközi biennálékon és leginkább az internet közösségi oldalain tündököl, és efemer sajátosságai sem a klasszikus plakátok biográfiája szerint íródnak; a klasszikus „kinyomtatják – fölragasztják – leszaggatják” sorozat helyett Horkay maga tervezi át újra meg újra az opusokat. Vannak plakátjai, amelyek nyolc-tíz verzióban léteznek, jól nézzék meg az Országútban megjelenő variánst, mert lehet, hogy többé nem látják; talán nincs is véglegesnek tekinthető változat. És valamijük még nincsen ezeknek a plakátoknak: nincsen megrendelőjük. Nem art direktorok, sztájlisztek és éceszgéberek utasításait követik, igaz, nem is várja tőlük senki, hogy egy párt diadalmaskodjék általuk, vagy egy megbízó zsebe degeszre tömődjön. Hogy következésképp az alkotó zsebe sem dagad, azt esetünkben – a függetlenség megváltására gondolva – csak kicsiny rossznak értékeljük.
Kollázsok, idézetek, újraértelmezett fotóátiratok, dinamikus képi alá- és mellérendelések, továbbá önállósuló, sajátos rendszerekbe foglalt tipográfia. A Dada és a Posztmodern násza. A dekonstrukció szabadosságát, a quodlibet anarchiáját hirdető ős-izmus újmódi regulákat kap, amelyek a plakát tradicionális jellegzetességeiből, s persze az alkotó személyes vonzalmaiból fakadnak. Metszetkivágatok, fotók és valódi tárgyak – zömmel nagyanyáink padlásuniverzumából (ne felejtsük, az a plakát hőskora is!) testté lőnek, hogy megmutassanak egy addigi funkciójuktól merőben különböző diszciplínát.
Lautréamont boncasztalán tortapapírra tétetik az irgalmas Jézus átdöfött szíve, infernó, hetedik kör, kitinpáncélba zárt püspöksüveg. Cirokseprű dámaköntösben, kékszakáll az álarcosbálban, szitakötőszárny és empiriokriticizmus. Prince of Denmark transzparens koponyametszete. Digitalizált szívritmus: Yorick morzeüzenete. Braguette. Möszjő Braguette. Hímvessző elhelyezésére való páncélozott nadrágtoldalék. Látványslicc. Rinótülök mint napóragnómon. Zsebórában ketyegő üvegszem. Üvegszel. Üvegszünk együtt. A password: abecedárium. H. I. úr kollázsherceg X-ben. X = Rév-Buda-Fülöp-Pest, … plakátról plakátra lépeget. Szimmetriáról aszimmetriára lépcsőz. A külső körről befelé. A test felől a lélek iránt. A dimenziók Országútján az időbe.
A szerző grafikusművész, író.
