Vajda János a héten, október 8-án ünnepli hetvenegyedik születésnapját. A Mario és a Varázsló című egyfelvonásos operája a magyar operairodalom egyik gyöngyszeme, az elmúlt évtizedek egyik legnépszerűbb és legsikeresebb alkotása e műfajban.

Az 1988-ban bemutatott mű cselekménye Thomas Mann közismert, az 1926-ban játszódó novellájának történetét adaptálja az operaszínpadra. Bókkon Gábor librettója a könyv magyar fordítását követi, csak a bevezető elmélkedéseket hagyta el, az eredeti párbeszédeket megtartotta. Az cselekmény Vajdánál is egyetlen célpont, a végkifejlet felé halad. Ezt szolgálja Mario kiemelése a többi szerelő közül, őt ugyanis prózai színész alakítja, míg a többiek énekes szereplők, bár alig egy-két mondat erejéig szólalnak meg. Igazából egyetlen énekes énekli végig az operát: Cipolla, a bűvész, a többiek egymással nem, csak vele folytatnak párbeszédet, tovább fokozva központi szerepét. A darab egyetlen szálon fut, amely folyamatos crescendóként értelmezhető, nemcsak átvitt értelemben, hanem konkrétan is: ahogy a feszültség nő, úgy emelkedik fortissimóra a hangerő, a csók, illetve a végső lövés pillanatáig. Ekkor hirtelen összeroppan minden, a tánczene azonban folytatódik. Ez talán az egyetlen pont, ahol Vajda eltér a Thomas Mann-novellától, hiszen abban a lövést követően pánik tör ki, és a csendőrök megérkeznek Marióért, az operában azonban a megbabonázott közönség tovább folytatja a hipnotikus táncot, ügyet sem vetve a gyilkosságra. Mindezzel a mai kor közönyére utal Vajda. 

A szerző nemcsak a dramaturgiával, de számos zenei eszközzel is megidézi a cselekményt. Egyrészt Puccini, Mahler és Debussy stílusával utal az I. és a II. világháború közötti korszak (ma is) népszerű zenei világára, másrészt a zene jellegének változása azt jelzi, ahogy az operában a történet a realitás talajáról átmegy szürreálisba: a kezdetben nem igazán dallamos zene egyre tonálisabbá, dallamosabbá válik. Vajda János zenei nyelvezete sok szempontból a hagyományhoz köthető, alapjaiban tonális, ha úgy vesszük, „közönségbarát”. „Korunk zenéjét sokszor hajlamos a szakma szűkebb kategóriaként értelmezni, mint amekkora valójában. Igazából minden kortárs zene, amely együtt él velünk: napjainkban ennek része a folklórtól a jazzen át még a régi zene is, ami tényleg állandóan szól valahol. Hogy is lehetne csak a kollégák által művelt kísérleti zeneírás a kortárs zenei produktum?” – fogalmazott egy évvel ezelőtt egy interjúban.

Az előadásból Cipolla és Mario párbeszédét hallható, amely a bemutatkozástól elvezet a lövésig. A Hungaroton által harminc éve készített lemezfelvételen Polgár László énekli Cipollát, Mariót pedig Rudolf Péter játssza.