A ház előtt, ahol lakunk, lúdvérc ül a fán. Valaki gyerekcipőket szegezett egy eldugott deszkára a fal mögött, unokaöcsém kisfia pedig első éjjel vigyorgó démont lát kibontakozni a tükörből. Persze, mi felnőttek, csak nevetünk az egészen. Jól akarjuk érezni magunkat, síelni jöttünk Ausztriába.

Egészen addig így is van, amíg nagy folyó felett nem repülök meztelenül. Hátul ülök, előttem szintén meztelen nő. Valamit magyaráz, hogy hol, merre fürdött lány korában, a homokpadokat most is látni a magasból. Szép idő van, a nőnek formás a feneke, akár a feleségemé. Engem csak az zavar, hogy három napja nem mosakodtam, biztosan csúnyán büdös vagyok.

Ó, nem számít, feleli, ő sem mosdott, különben mindjárt leszállunk, megmártózunk a habokban.

Ilyeneket álmodok. Máskor meg oroszlánt győzök le egy szál hosszú dárdával, a régi kertünkben, és még fel is darabolom, csak nem tudom, hová ássam. Meg focizni is szeretnék, szaladgálni, sétálni az erdőben.

És ehelyett mi van? Rideg valóság, könyörtelen ébrenlét. Vagyis mankó meg mankó meg lábfájás meg felpolcolt láb. És megint mankó. Eleinte még vicces is, jókat röhögünk, és mindenki rajzol valamit a gipszemre. Napocskát, felhőket, síelőket.

De előbb még kanyargunk felfelé az úton, a sötétben a kórház felé. Labanc kórház, minden csillog-villog, de szinte kong az ürességtől.

Vajon a derékfájós Mari néni hogy jön fel ide a faluból, morfondírozik az unokaöcsém, aki felfuvarozott ide, mert vezetni már nemigen tudnék. Jobb lábfejem cipónyivá dagadt, ezt röntgenezik most az orvosok. Itt mindenki nő, egy szem fehér köpenyes férfit sem látok sehol, vajon a feministák ilyenkor nem tiltakoznak a pozitív diszkrimináció miatt, gondolom magamban.

Deutsch or English, kérdezik tőlem fura keveréknyelven. Hogy melyiken kommunikálok. English is better, felelem, aztán sok minden eszembe jut németül is, főleg, mikor már rajta van a gipsz a bokámon, mondom a nővérnek, hogy sehr hübsche. Örül neki, és angolul felel: with love. Ragaszkodik a protokollhoz. Ha már egyszer azt mondtam, hogy jobb az angol… A lényeg, hogy eltörött, broken, mondja a csinos doktornő, itt, az osztrák kórházban. De ekkor még én is jókedvű vagyok, dolgozik bennem az egész heti endorfin, még jó poénnak tűnik a fél lábon ugrálás. Azért a filmet gyakran visszapörgetem, mint amikor autóval ütközik valaki, és tudja, el lehetett volna kerülni a balesetet, ha nem hoz a pillanat meggondolatlan döntést.

A film azt mutatja, hogy egész nap síeltünk, jók voltak a pályák, a nap nem egyszerűen sütött, hanem ragyogott, s mi úgy suhantunk az istenek derekán, mint pajkos szellemek egykor. Olvastam: Indiában és Nepálban a nagy hegyeket isteneknek tartják, s nem értik a fehér embert, miért akar felmászni rájuk, sőt, síelni, csúszkálni. Az istenek hátán, vállán nem rohangálunk, a civilizációjára, demokráciájára büszke nyugati ember mégis ezt teszi, ráadásul még zenét bömböltet a vadonban, csikorgó székeket rángat drótkötélen és agyalágyult rajzfilmfigurák ember nagyságú bábuját helyezi el a pályák mentén, jobb kedvre hangolva a csúszkálókat. Ya-ba-da-ba-da, üvölti Flintstone Frédi a füledbe Romhányi subidubidúja helyett. A lenti kabinos felvonó előtt reggel óriási a tömeg, a sílécüket egyenesen tartó, bakancsban totyogó, zörgő népek sisakkal a fejükön bányába, útépítésre tartó munkások hadára emlékeztetnek. A buszok csak úgy öntik ide az emberáradatot, odafönt az istenek karján majd eloszlik a tömeg, csak a hüttékben, az éttermekben sűrűsödik be újra dél felé. Szinte mindenki magyar, az önkiszolgáló éttermek személyzete is, az errefelé megszokott udvariaskodás helyett már-már durva „mi kell?” kérdéssel érdeklődnek rendeléseink iránt.

Az istenek pedig csak tűrnek. Itt nincs akkora hó, hogy lavina legyen, hiába térnek le sokan a kijelölt pályákról, nem indul el a hóförgeteg. Sziklára sem fut senki, nem látunk balesetet, csak a rengeteg hósipkás istent magunk körül. Óperenciás tengeren innen, az üveghegyen túl, jut az eszembe, ahol a kurta farkú malac túr. A malac kitúrja a szerencsénket…

Délután még mindig sokan vagyunk, a fenti pályákról csak ugyanazzal a zárt kabinos felvonóval (miért nem levonó?) lehet leereszkedni, ugyanolyan hosszú sorban állás után, mint reggel felfelé.

Vagy… Vagy lecsúszik az ember a fekete pályán. Kékkel jelzik a kezdőknek való lankát, pirossal a haladót, és feketével a durván profit. A legmeredekebbet.

Menjünk! – könyörög unokaöcsém kisfia, ő az, aki a démont látta a tükörben az éjjel. Egész nap arra gondoltam, hogy én ma itt nem fogok lecsúszni. Fáradt vagyok, nem akarom. De aztán mégiscsak felülkerekedik bennem a versenyszellem kisördöge. Meg jól is ment egész nap… Miért ne, rántom meg a vállam, és mutatom: menjünk. Indul a film… Még ellátom a srácot néhány jótanáccsal, hogy ne száguldozzon, és várjuk meg egymást, ilyesmi, aztán pont én szegem meg a szavam, és rohanok előre. Jeges a pálya, látni egyre kevésbé lehet, a nap már lement, és odalent a völgyben gyülekeznek a párák. De már mindjárt lent vagyunk, látom a parkoló autókat, majd dicsekszünk, hogy milyen ügyesek vagyunk, gondolom még, leszáguldottunk a legmeredekebb fekete pályán, sokkal előbb lent leszünk, mint a liftnél sorban álló többiek. Még megelőzök egy lányt, milyen kezdő, gondolom, lendületet veszek, ám a hó itt már kásás, a léc leragad, érzem, elkap valami ellenállhatatlan erő, pörgök, majd mikor megállok, éles fájdalom. Megharagudtak az istenek… Azért még felállok, rá tudok állni a lábamra, akkor mégsem törött el, gondolom, még csúszni kell vagy száz métert lefelé. Egészen lent aztán esek még egyet, ez már nem fáj, csak elhajítok mindent, még a sapkám is tele lesz hóval. Az öcskös még nem sejti, hogy nagy a baj, úgy nevet, alig bír felkelni, fetreng a hóban. Egy idevalósi meg is kérdi, nincs-e valami baja a gyerkőcnek.

Aztán lassú vánszorgás az autóhoz, még elmegyünk a boltba is, és utána haza.

Ez nem törött el, jelenti ki megfellebbezhetetlenül a bátyám, ő Németországból érkezett ide, itt találkozott a család, ebben az elvarázsolt házban, ahol lúdvérc ül a fákon, körben pedig haragszanak az istenek. „Az” viszont egyre dagad, ezért csak elmegyünk a már említett kórházba. Fekvőgipszet kapok, szép, kék színű mankókat. És határtalan jókedvet.

Éjjel azért rosszul alszom, szokatlan a lábamon a gipszből öntött sícipő, és szellemeket látok a szobám falán. A szellemeket a közeli autóút kamionjainak fényszórója okozza, legalábbis így gondolom. A visszfényt vetíti a tükör a tapétára, ez okoz hullámszerű, furcsa mozgásokat. Aztán mégiscsak elalszom, álmomban Szent Péter előtt állok, akárcsak Karinthy Frigyes egy karcolatában, ahol, mikor öngyilkos lett, és meghalt, véletlenül fordítva fűzték be élete filmjét, s ezért még egyszer végigélt mindent, csak fordítva, a haláltól a születés felé, s mikor végre ellátta szoptatós dajkáját tejjel, és visszagyömöszölték egy nagy fekete lyukba, akkor újból a szent elé került. Szent Péter megkérdezte tőle, ahogy álmomban tőlem is, hogy te ember, akinek megadatott, hogy kétszer élje le az életét, egyszer oda, és egyszer visszafelé, ó, mondd, miféle tanulságot szűrtél le a kétféle élet során. Mire Karinthy így válaszolt: Csak azt, hogy Kassák Lajos versei visszafelé is érthetetlenek.

Én meg ezt: a fekete pálya visszafelé is meredek. De erre a szent csak legyintett bosszúsan, és körbemutatott a fehér sapkás istenekre. Sok minden benne volt ebben a mozdulatban…

Azért jövőre szerintem újból elmegyünk, csak talán nem abba a házba, ahol lúdvércek ülnek a fákon, és gyerekcipőket szögezett valaki a palánkra.