A középkor nemesi ethosza a dicsvágy körül forgott. A nemesnek dicső tettet, úgyszólván meritokratikus teljesítményt kellett végbevinnie. Ugyanakkor jó volt komoly származást is felmutatnia. Az Esterházyak bibliai ősökig, Séthig mentek vissza. Hunyadit Bonfini Jupitertől származtatta. Mi hajtotta ezt a „vérmitológiai” gondolkodást?

Kérdezzük meg először azokat a moldvai vráncsai archaikus parasztokat, aki fölött megállt az idő, ahová most visszamegyünk! Amikor a múlt század harmincas éveiben vért vettek tőlük a nemi betegségek terjedése miatt, kinevették az orvost, mondván, hogy a vérük csak jó lehet, mert Nagy István vajdától (Ștefan cel Mare) származnak. És lehurrogták a papot is, aki dákoromán ősökről okoskodott nekik, egyikük nem tudta, hogy Vráncsa hajdan magyar határőrtartomány is volt, amit helynevek is tanúsítanak. Ugyanakkor a vráncsaiak a maguk fejedelmi származásában nemcsak egészségük zálogát látták, hanem a földhöz való jogukét is.

A vér a hatalom forrása. Emberközi kapcsolatok kötőeleme.

A Habsburgoknak egy-egy jó házasság meghozta kontinensünk nagyobbik részét. Mátyás királynak – akit még a dunántúli nagyurak is „oláh királyocskának” gúnyoltak – kellett az előkelő ős, hogy országmentő és országépítő dinasztikus házasságot köthessen, viszont a szomszédos dinasztiáknak nem kellett ő. Ezek a maguk származásának előkelőségére hivatkoztak, de lehet, hogy féltek egy túl tehetséges rokontól, aki fölébük kerekedhet. A főurak és a királyok előkelő egyedi ősöket kerestek. A társadalmi csoportok kollektív ősöket, a mi nemességünk a hunokban találta meg őket. Mátyásban is szittya Marsot láttak, ő pedig nemcsak erre játszott rá, hanem a szultánnak a vele való vérrokonságát hangoztatta a béke érdekében, és állítólag azt sem vette rossz néven, ha Zsigmond császár-király nagyatyaságát hírlelik. Hunyadi János saját eredetéről nem nyilatkozott. Amikor Cillei Ulrik saját előkelőségére hivatkozott, a kereszténységért vívott harcban szerzett érdemének említésével vágott vissza, Bonfini szerint pedig azzal, hogy „a nemességről ez idő szerint fölösleges vitatkozni;

mégis nyomorult és hitvány embernek kell lennie annak, aki nemességét nem a saját virtusával, hanem a máséval keresi.”

A vérmítoszon túlemelkedő államférfi beszélt így, aki aztán Cillei lányát jegyezte el Mátyás fiával, és ha az ara nem hal el, hazánk sorsa is másképpen alakulhatott volna, sőt ama bizonyos respublica christiana sorsa is, mert végzetesen megosztott erőket sikerült volna egyesíteni.

Mi a tétje a Hunyadi-pörnek, amelyben a Hunyadiakra jogot formálnak románok, szerbek és magyarok? Mennyiben mondhat az archeogenetika ebben a kérdésben végleges ítéletet?

A tét a felületes szemlélő számára a hiúság legyezgetése.

Chateaubriand szerint az arisztokrácia három korszakon megy keresztül. Az első a felsőbbség kora, a második a privilégiumoké, a harmadik a hiúságé, s így aztán egy arisztokrácia felemelkedik, degenerálódik és eltűnik. Bessenyei György ezt szebben mondta: parasztokból lett a nagyúr, és aztán paraszttá lesz. A parasztokat ma szégyelljük, viszont a privilégiumszerzés vágya és a hiúság tombol. De az élet ennél bonyolultabb. Szeretjük a példaadó hősöket. Az említett pör valamikor Hunyadi társadalmi eredetéről szólt, később az etnikairól. Olyan mérvadó történészek, mint Hóman Bálint vagy Mályusz Elemér nem is vitatták a román származást, ez utóbbi hozzátette, hogy a román kenézek eredetileg kunok lévén, könnyen asszimilálódtak. A fiatal Elekes Lajos a kun eredetűnek vélt havaselvi uralkodóházzal rokonította. Immár a román Wikipedia is Hunyadi János Serba nevű nagyapjából Csorba nevű kunt csinált, és lett neki felesége, éspedig „Édua” – így, amiként Kun László királyunk kun ágyasát is hívták. A román Meseország is sokat kibír, a dákopátiát részben felváltotta a kumanománia. Mi is szeretjük nomád rokonainkat. De azért csak mértékkel, mert a Széchenyi család monográfusa a XX. század elején nem merte megírni, hogy bizony nemcsak a Széchenyi-ősök, de más arisztokrata családok ősei is besenyők voltak.

Most netán Hunyadit kunosítani akarjuk?

Tény, hogy Hunyadi Jánost eleinte az oklevelek Oláh Jánosként emlegették, apját VojkBut/Butinak nevezte a hagyomány, ami a Karánsebes melletti Butfalvára utal, onnan indulhatott el a hadak útján, és lett udvari vitéz, aki jutalomból megkapta Hunyadvárat, egy kis falut, ezzel belépett a birtokosnemesek sorába, és rögtön megháborgatta a zalasdi kenéz szomszédokat. Iorga szerint Hunyadi nemcsak az utolsó nagy keresztes lovag, hanem mindenekelőtt egyszerű román paraszt. Szemere Bertalan a nép gyermekét köszöntötte Hunyadi Jánosban. Jankovich Miklós, a „vérbeli literary gentleman”, akinek nemzeti könyvtárunk sokat köszönhet, vérbeli protodzsentri sznobként sehonnainak minősítette, és ellenezte, hogy kozmopolita fiának szobrot emeljenek. Ami Hunyadi egyszerűségét illeti, a vélemények megoszlanak abban is, hogy tudott-e latinul, és netán olvasta a klasszikusokat? Veretes leveleit Vitéz János írta, de a bölcs államférfi és hadvezér ihlette azokat. Jókai Mór viszont tollával ketté tudta vágni a gordiuszi csomót, amit akkor még a Hunyadi-per állása jelentett. A gyűrűs történetet Zsigmond atyaságával együtt „tündériesköltemény”-nek mondta, ezt azért találták ki, mert akkor „senki sem tartatott elég nagynak és dicsőnek, hacsak törzsök fáját valami uralkodó főig föl nem tudta vinni. De ez a históriának mindegy. Mi volt Magyarország legnagyobb hősének neve addig, míg Hunyadi nevet ki nem vívta magának? – a történet nem kérdezi. Legnagyobb magyar volt. És ha válasz kell azon állításra: hogy Hunyadi román vérből eredt, a válasz ez lehet: »Csodás érzületnek kell annak lenni, mely mindenkit, aki Magyarországot honának nevezi, kényszerít elfeledni nemzeti eredetét és magát magyarnak vallani.«” Ioan-Aurel Pop, akinek magyarellenességét egyre többen szóvá teszik, korábban így nyilatkozott: „hazája méltó »állampolgára«” volt. De a pörnek nincs vége. Én most fejeztem be egy Hunyadi-könyvet, nemsokára Pop is. A kíváncsiság kölcsönös.

A Hunyadi-pör a lényegről tereli el a figyelmet, arról, hogy Európának ma nincs hőse, pedig lehetne: Hunyadi. És ha lehetne, mindenkié lehetne. A szultánok is becsülték.

A tudományban nincs végleges ítélet. Az archeogenetikában miért lenne?

Az immár klasszikus Fernand Braudel szerint a levéltárban sohasem azt találjuk meg, amit keresünk. Mint mezei történész sok kellemes meglepetésben volt részem, amikor csak úgy vaktában olvasgattam. Egyébként csak apámat, Miskolczy Dezsőt, a hazai agykutatás egyik alapító egyéniségét idézhetem: „a tudományban nincsenek kimerített problémák, csak problémákban kimerült emberek”.

A faj gondolata a XX. század elejéig nagyobbrészt kulturális vagy kulturálisan – például származásmitológiailag – meghatározott és így szükségképpen viszonylagos jellemzők körül forgott. Amikor a természettudományt faji jellemzők leírásának kérdéseibe döntőbíróul bevonták, elég nagy szellemi zavar, sőt politikai önkény (eugenika, faji törvények alkotása) támadt belőle. Indokolt-e ma az ódzkodás a természettudomány és az eszmetörténet ilyen összekapcsolásától? A 2014-ben létrejött jénai Max Planck Embertörténeti Intézet (Max-Planck-Institutfür Menschheitsgeschichte) ugyan roppant izgalmas archeogenetikaieredményeket mutatott fel, de 2019-ben tanulságos nyilatkozatot tett közzé a genetikai ismeretek alkalmazásának korlátairól.

Az ódzkodás mindig indokolt, mert az ember eddig még mindennel vissza is tudott élni. És teheti ezt ma, amikor

a rasszizmus dialektikája tapintatosan furcsának nevezhető jelenségeket produkál.

Nem is volt rossz a Bulgakov-regény alapján készült szovjet film, amelynek hőse kutyaszívet operált a páciensébe, aki aztán Sztálinhoz hasonló egyedként ébredt fel… Ennyit az embervegyészkedésről.

A nemzet fiktív vérközösség, az emberiség egyetemes. Azon nevetgélhetünk, hogy Rákosi fejedelmi többesben Hunyadi rokonának is nevezte magát, de ha netán egykori diktátorunk tudományra adta volna a fejét, és Nobel-díjas tudósként mondott volna ilyesmit, büszkék lennénk rá. Az ősválasztás szimbolikus, közösségképző hagyományválasztás és hagyományteremtés. Ady Endre, akit a német eredetű Gut-Keled nemzetségből származtatnak, a bibliai Góg és Magóg fiaként Ond vezérrel rokonította magát és Dózsa György unokájaként fenyegetőzött, a munkásokat pedig véreimként szólította meg. A zseniális költőt olvasva, újra és újra átérezhetjük Martin Buber helyzetjellemzésének igazát: „Egészséges, biztonságban élő népek számára a nagy költő öröm, nagyság, büszkeség. Beteg és veszélyeztetett népnek több: az élet megerősítése és biztatás a halál ellen.” Hunyadi a hadművészet zsenije is. És csak ismétlem magam: Ő, aki a népek csatáit vezette, miért ne lehetne a népek hőse? A veszélyeztetett népeké, ha már nem kell Európának… 1956-ban Márton Áron a Hunyadi-sírhoz készülő magyar és román delegációt, akik a protointernacionalistát ünnepelték, így oktatta ki arra is, hogy mit jelent a nemzetek egymás iránti tisztelete:

„Személyével kapcsolatban a történetírók bizonyos kérdéseket vitatnak, de nem vitás, hogy az eszméket, melyeknek Hunyadi János kivételes hőse és képviselője volt, mind a két nemzet magáénak vallotta. A székesegyház, melybe belépni készülnek, a keresztény építőművészet formanyelvén, de magyar dialektusban ezeknek az örök eszméknek egyik tiszteletreméltó kifejezése, s az eltűnő századok változandóságába állítva, mint kőbefaragott, robusztus hitvallás hirdeti a maga változatlan igazát.”

Minden eddigi nagy civilizáció szent könyvekre épült, amelyekből sok minden kiolvasható, de az emberi létezés egyetemessége az alap. Voltaire a nagy dekonstruálásban a vallásokat babonának minősítette, de ő még tudta, hogy van határ, ezért lelkünkre kötötte: „Ne fürkészd a Teremtő titkait!”