Emberül beszélni

Orvoslás és művészet. Az előbbi szigorú fegyelmet, szoros racionalitást, már-már hűvös tárgyilagosságot követel, az utóbbi, a művészet ezzel szemben fantáziát, szenvedélyt, ösztönös érzéseket feltételez. Valóban, az említett, egymással ellentétesnek, sőt, egymást kizárónak gondoló sajátosságok elengedhetetlenek az orvoslás, illetve a művészet gyakorlása közben. Csakhogy ennek a két hivatásnak – küldetésnek, szolgálatnak – a művelése kölcsönösen feltételezi az említett sajátosságokat. Az orvos, miután megtanulta tudománya nagy ábécéjét, s szigorúan tartja magát a gyógyításban elfogadott és megkövetelt protokollhoz, emellett olykor a fantázia, az intuíció, sőt, az ösztönös érzések és ráérzések segítségével végezheti eredményesen embergyógyító feladatát. A művésznek pedig előbb el kell sajátítania az egyes művészeti ágak „anatómiáját”, a képzőművésznek legalább Barcsay Jenő Művészeti anatómia tankönyvének szintjén, hogy azután a művészi kifejezés nagyítása érdekében elrugaszkodjon az anatómiai hűségtől, hogy ezáltal az ábécén túli módon legyen képes ábrázolni az embert.

Talán magától értetődő gondolatok az iméntiek, de a kiállításában is elegáns, máris emelkedettséget közvetítő könyv, amelyet kézben tartunk, ismét szembesít bennünket a nagy misztériummal, az emberrel – akit testében és lelkében egyaránt gyógyítani kell, megtartani ebben az életben, ameddig lehetséges. Megtartani a maga létezéséből eleve következő méltóságának szintjén. Ebben a szép-heroikus szolgálatban elengedhetetlen az orvoslással vagy a művészettel gyógyító ember és a gyógyításra szoruló ember hite.

A címlap korlenyomat és az embernek nagyságában is sérülékeny voltára utal. A világjárvánnyá tobzódó vírus csillog Madarassy István munkájában. Egyszerre utópisztikus hatású és taszító. A hatalmassá – tudatunkban, félelem-érzelmünkben óriásivá – növekedett, csápokat eresztő gömb kérdőjellé formálódik az értelemben: hát ennyin múlna az élet?

Ezen gondolatok mentén ölelkezik Oszvald Péter főorvos és Madarassy István ötvös- és szobrászművész – a két jó barát – Ami az ABC-n túl van című kötete. Oszvald Péter a hazai aneszteziológia és intenzív terápia egyik úttörője, olvashatjuk a könyv hátsó borítóján. Közel négy évtizeden át vezette a Tétényi úti, ma Szent Imre Kórház aneszteziológiai és intenzív terápiás osztályát. Madarassy István a mai európai szakrális művészet egyik kiemelkedő alkotója. 

A vörösrézből „tűzecsettel”, hegesztőpisztollyal megformázott alkotásai, ahogyan Oszvald Péter orvosi hivatása, úgy az övé is elvezet az ABC-n túli világba, ahol kirajzolódik a hittel élő személyiség teljességének körvonala. 

A hit annyira az ember természetéhez tartozik, mint a tudás. Valamennyi cselekedetünket megelőzi a természetes hitreakció. Az orvos hite abban, hogy a rendelkezésére álló ismeretek és eszközök a beteg segítségére lesznek, és beavatkozása – a hippokratészi eskü szerint – semmiképpen nem lesz ártalmára a másiknak, a művész hite pedig abban, hogy a kezébe vett kemény fémanyag formálásával képes lesz a szellem–lélek–test ember világban létezéséről valami lényegeset elmondani. 
S ha erre a természetes hitre ráépül a természetfölötti, másként a matéria világán túli valóságra tekintő ember hite – máris kitárul előttünk az a valóságmező, amelyben Oszvald Péter a szavak, Madarassy István a szobrok tanúságerejével szól.
A nyugdíjasként ma is dolgozó főorvost a következő szavakkal kérte fel egyik kollégája a könyv megírására: „Ne tudományul beszélj, úgy mások is tudnak, hanem emberül.” Oszvald Péter ezt a következőképpen fordította le a maga számára, és követi mindvégig a könyv gondolatmenetében: „…olyan nyelven íródott, hogy azok is értsék, akik nem konyítanak sem az orvostudományhoz, sem a művészetekhez, sem a hittudományhoz vagy a politikához, de értenek az emberiség közös, azaz a szeretet nyelvén.”

Ennek szellemében tagolódik három fő fejezetre a kötet, és Oszvald doktor gondolatait mindvégig társszerzőként kísérik a műalkotások, s az olykor beillesztett fényképek is valamiképpen műalkotássá válnak ebben a szó- és képmezőben. Mert igen erős, magával ragadó légkört teremtenek a szerzők, és mindvégig nem engednek hatás nélkül kilépni ebből. Gondolkodj és érezz, ember, s mozgósítsd akaratodat!

Az első rész, számos önéletrajzi elemmel végigvezet Oszvald Péter életútján az orvosi hivatás gyakorlásáig, mindazon a sokszor szép, ugyanakkor nehéz úton – de hiszen csak az a szép, ami nehéz –, amikor nemcsak az életben tartásért kell megküzdeni – megtanulva az ABC-t –, hanem el kell viselni az olykori intrikákat és politikai ellenállást is. A főorvos a maga köré gyűjtött „aranycsapattal”, ahogyan nevezi munkatársait, figyelmét a következőkre fordította: „Az intenzív osztályok értékét nem a drága műszerek sokasága, hanem az állandó humánus, szakértelemmel és szeretettel teli légkör adja meg. A légkör, ahogy ezt igen sok beteg utólag elmondta: »Ez volt az, ami elűzte a félelmet, mert éreztem, hogy itt biztonságban vagyok, itt foglalkoznak velem, ők értem vannak, emberszámba vesznek, szeretnek engem. Furcsán hangzik – mondják –, de itt jól éreztem magam és féltem, mi lesz, ha kikerülök ebből a biztonságos légkörből«.”

A könyv második része arról ad számot, hol végződik az ABC. Oszvald doktor, miközben beavat orvostudományi ismeretekbe – bevezetés a humánus orvoslásba címmel akár egyetemi jegyzet lehetne –, szembesít a gyógyító ember cselekvési lehetőségeinek határaival is. 

Nyolc év az Országos Mentőszolgálatnál elmélyítette benne a határhelyzetben való felelősség vállalását. Élet és halál mezsgyéjén, ott és akkor a lehető legjobb szakmai döntést kell hozni. Nincs gyengeség, nincs elodázás, nincs „majd meglátjuk” szemlélet – erősnek, bátornak, határozottnak, biztosnak kell mutatkozni, s ez egyszerre igényel szakmai és emberi felkészültséget. Ezért mondja ifjú kollégáinak: „Olyan szakmát választottatok, amelyben a súlyos következményű, akár élet-halál feletti döntések száma sokszoros…” Kétezerötszáz beteg újjáélesztésében vett részt. Ez azt jelenti, mintha hét éven át mindennap kísérletet tett volna visszahozni egy beteget annak a birodalomnak az előszobájából, amelyből, Shakespeare-rel szólva „nem tér meg utazó”. „Lehet, hogy az újraélesztést életedben csak egyszer alkalmazhatod, de az egy ember életét jelentheti. Akkor pedig már nem tanultál és nem éltél hiába.”
Mi a „tűrész” feladata, ahogyan az aneszteziológus kifejezést oszvaldosan magyarítja? „…a mi feladatunk az, hogy a műtét előtt testileg-lelkileg alkalmassá tegyük a beteget arra, hogy eltűrje a rá váró műtéti terhet; a műtét alatt különböző altatási, vezetéses érzéstelenítési módszerekkel el kell érnünk, hogy eltűrje a műtét okozta fájdalmat, stresszt és megterhelést; a műtét után biztosítanunk kell, hogy eltűrje a műtétet követő sebfájdalmat és kiszolgáltatottságot. Az intenzív osztályon pedig az a feladatunk, hogy a páciens eltűrje a baleset, szívinfarktus vagy bármilyen más okból a szervezetet ért súlyos megrázkódtatást, alapvető életfunkciós zavart.”
Ezeket a sorokat olvasva szerencsére hol vagyunk már attól a materializmusból fakadó, kizárólag a betegségre koncentráló szemlélettől, amely a magyarországi orvoslásban mára nagyrészt túlhaladottá vált. Ma már nyilvánvaló igazságként hangzik: nem a betegséget, hanem a beteget kell gyógyítani.

És a harmadik lépcsőfok, amely az ABC-n túl van? Oszvald Péter a következő szavakkal vezet el bennünket ennek „olvasásához”: „Mindennap minden betegért versenyre kellett kelni, a távot végig kellett futni. Megtanultam elviselni a győzelem örömét és a kudarcot egyaránt. Este Isten előtt kellett szembenéznem önmagammal, reggel pedig a beteggel és a hozzátartozókkal. Igazi »sport« volt, minden egyes életért szenvedélyes küzdelem és örömteli játék.” Mert a lényeg az ABC-n túl van: nem a kézen múlik, hanem az agyban, a szívben dől el. S egy kijózanító gondolat: „Ne az Úrtól várd azt, amit te nem tanultál meg rendesen…”

Veszélyes könyv Oszvald Péter vallomásfolyama, veszélyes, mert nem enged. Magával ragad, lelkesít, biztat, hitet ad azoknak, akik gyógyító, életmentő hivatásra készülnek, vagy már gyakorolják azt, és reményt, reális reményt kelt azokban, akik a másik oldalra kerülnek. Vissza kell vonnom, tévedés a „másik oldalról” beszélni, hiszen a könyv éppen azt közvetíti és erősíti meg: a gyógyító ember és a beteg ember ugyanazon az oldalon áll.