Első fecskék

Egy fecske nem csinál nyarat – tartja a régi magyar mondás. Amikor március végén olvad a hó, téli hazájából váratlanul megérkezik az első fecske és csicseregve csinosítgatja régi fészkét házunk eresze alatt, még csak reménykedhetünk, hogy közeledik a várva várt tavasz, lassan-lassan talán elmúlik a tél.

Ami egy fecskének soha nem sikerül – egy perc alatt napsugaras nyárrá varázsolni a zord telet –, az három kommunista fecskének a népi demokráciában pehelykönnyű munkásmozgalmi feladat.

Az 1952 őszén forgatott, 1953. március 3-án díszbemutatott zenés filmvígjáték, az Első fecskék három mosolygósan magabiztos hőse – Andorkó műhelyfőnök, Bartalos esztergályos, Csete korongozó – a szocializmus építésének mindenre elszánt bajnoka: népnevelő.

Nem akar öntudatosan munkaversenyezni az avíttasan szerelmes Patak Pista? Élmunkást faragnak belőle. Az öreg művezető, Fitos bácsi nem akarja megérteni az új, szocialista társadalomépítés haladó munkaritmusát? Kézbe veszik, átnevelik. A mindig megtalálhatatlan, lóti-futi Patak Bertalan elvtárs megszállottan halmozza a funkciókat? Észhez térítik.

Nagyot akartak markolni a film alkotói: papírízű történet helyett a valóságot, a munkásosztály szocialista mindennapi életét kívánták ábrázolni, megmutatni, hitelesen életre kelteni a filmvásznon.

A korabeli kritikusok szerint az alkotók minden jó szándéka ellenére ez nem sikerült. Egyfelől igen: „A film egyik legnagyobb érdeme, hogy elsőként célozta meg a gúny nyilaival ezeket a múltból itt maradt vagy elkorcsult jelenségeket.” Másfelől nem: 
„A film egésze azonban mégis zavart és bizonytalanságot kelt. Mit akar a film mondani? Mi a célja?” A forgatókönyv írója, Gyárfás Miklós és a film rendezője, a kétszeres Kossuth-díjas Bán Frigyes a goromba kritikát valószínűleg rosszkedvűen, gyöngyöző homlokkal, nagyon idegesen olvasta. „Az »Első fecskék« félelmében a »sematizmustól« széles ívben el akarta kerülni a szokványos megoldásokat és erre való igyekezetében gyakran elkerülte az egyedül helyes, reális ábrázolásmódot, a párt valóságos nevelőerejének bemutatását is. Így pottyant azután éppen a sematizmus vermébe. Így teremtett egy rózsaszínre festett valóságot, amelyben a pártot hetyke tréfacsinálók helyettesítik és ahol a ma nem harcban győzi le a tegnapot.” (Népszava, 1953. április 11.)

A három népnevelő, élmunkás, kommunista fecske a pártot helyettesítő hetyke tréfacsináló? 1953 tavaszán, rémület övezte politikai légkörben a napilapban olvasható bírálat egyértelmű rendőrségi följelentés.

Aztán júniusban nádpálca helyett már vasdoronggal rak rendet a kritikus pártmunkás: „Az Első fecskék című film a DISZ-szervezet működését felismerhetetlenül eltorzítva, mint a vígjáték csattanóinak eszközét ábrázolja. A DISZ munkájától merőben idegenek azok a módszerek, ahogy a film a DISZ nevelő munkáját beállítja. A filmben ábrázolt diszisták kiagyalt burleszkfigurák, akiknek némelyike, mint Vitányi, szinte rágalmazza a DISZ-t.” (Új Hang, 1953. június)

Forgatókönyvíró, rendező, filmgyárigazgató retteghetett: vajon jön-e értük éjszaka a fegyveres államvédelmi pribékekkel bélelt nagy fekete autó? 

A hazaáruló Rákosi Mátyás uralta országban nehéz kenyér a szocialista-realista forgatókönyvírás. Gyárfás Miklós lelkesen próbált a követelményeknek megfelelni: 1952 nyarán országjárásra indult, hogy tanulmányozza, megismerje a valóságot. A pécsi porcelángyárban (hajdan: Zsolnay!) felkereste a munkásosztály leghaladóbb képviselőit. Kurucz Sándor, a gyár újítási felelőse fogadta őt, és gyárlátogatás közben büszkén felsorolta hivatalos funkcióit: munkaverseny-felelős, szaktanfolyam-felelős, kultúrfelelős, sajtótudósító, sportegyleti vezető… Gyárfás Miklós mindent szorgalmasan följegyez. A filmben Patak elvtárs hivatali szobájának ajtaján látjuk viszont e funkciófelsorolást; Patak elvtárs azonban többet vállal, mint Kurucz elvtárs: ő üdültetési megbízott és könyvtáros is.

Szeptember elején, a forgatáson érdeklődve nézelődő újságírónak Kurucz elvtárs büszkén magyarázza: „Tudja az elvtárs, hogy én vagyok Patak Bertalan? Amikor itt járt nálunk Gyárfás Miklós, én kalauzoltam a gyárban. Többek között megkért arra is, hogy mutassak neki egy olyan dolgozót, aki minden társadalmi munkát magára vállal és elmerül benne. Nem kellett soká keresnünk. Én magam is ilyen »címhalmozó« voltam.” (Esti Budapest, 1952. szeptember 4.)

Fél év múlva, amikor az új magyar zenés filmvígjátékot bemutatták a Szovjet Film ünnepén (?), Kurucz elvtársnak a moziban tátva maradt a szája. A gyárban ő tekintélyes, nagyon fontos elvtárs, nem ilyen ugribugri, mindent túllihegő, operettvilágból a munkásmozgalomba csöppent vicces figura, mint Patak elvtárs. Kurucz elvtárson soha senki nem röhög a gyárban, a moziban meg Feleki Kamill minden mozdulatát – fintorog, lábát lógatva szerencsétlenkedik a kapu tetején, műkedvelő színészként ügyetlenül igazgatja fején a félrecsúszott parókát, zsebében csörgő vekkerórával rohangál hol ide, hol oda – boldog, harsány kacaj koronázza.
Bán Frigyes, aki már a régi filmvilágban elismerést, rangot szerzett (1942-ben Velencében díszserleggel jutalmazták remek filmjét, az Egy éjszaka Erdélybent!), a forgatáson s a film vágása közben nem látta vagy nem akarta látni, hogy Feleki Kamill, az elbűvölően tehetséges színész mivé „fejlesztette” a Kurucz elvtárs ihlette figurát?
Ha nevetséges mitugrász Patak Bertalan elvtárs, ha a DISZ-tagok kiagyalt burleszkfigurák, ha a népnevelés országépítő feladatát elsőként vállaló három kommunista fecske hetyke tréfacsináló – akkor miért és min nevetett felszabadultan, harsányan, boldogan a filmszínházak sötét nézőterén a közönség 1953. március 5-én, csütörtökön, amikor négy budapesti moziban – Puskin, Szikra, Szabadság, Tátra – először vetítették az új, magyar, zenés filmvígjátékot?

Miért és min nevetett a közönség azon a napon, amelyen meghalt Sztálin, és az őrült tömeggyilkos önjelölt világmegváltót siratták a torz hitükbe vakult kommunisták?

„Siratjuk a nagy kor legnagyobb fiát, a történelem mérnökét siratjuk. De terveit, nagy művét fel nem adjuk, Sztálin tanít – Sztálin vezet tovább.” (Csillag, 1953. március)

Az Első fecskék női főszereplője, a balett-táncos Kováts Nóra 1953. május végén Nyugat-Berlinben lépett fel férjével, Rab Istvánnal, és a házaspár nem tért haza. Kováts Nóra talán tudta, talán nem: „disszidálása” a legjobbkor jött Rákosi elvtársnak. A március 5-i bemutatót követő hetekben a fővárosban mindennap négy moziban vetítették Bán Frigyes filmjét. Június végén aztán hirtelen örökre eltűnt a mozikból az Első fecskék. Kováts Nóra szabad világba távozásával „elintézte”, hogy a magyarországi mozikban a közönség nem kacaghatott többé hangosan, boldogan, felszabadultan a szocialista társadalom építésének korai, jól sikerült paródiáján.
Nem mosolyoghatott a néző az első fecske, Andorkó elvtárs áhítatos hitvallásán: „Szerintem minden ember lehet jó munkás.”

Nem nevethetett a harmadik fecske, Csete elvtárs kommunista igehirdetésén: „Idehallgass, Patak! Benned egy fikarcnyi öntudat sincsen. Hát a szocializmus építése neked semmi?”

Tele szájjal nem kacaghatott a harcias ifjúkommunista, DISZ-tag Vitányi elvtárs ostobaságán: „Én csak csatlakozni tudok Csete elvtárs kritikájához. Nagyon jól domborította ki a kérdést. Kihozta a szempontokat. Talán azt lehetne hibáztatni benne, hogy nem elég mély, és talán konkrétabban ki kéne vinni, hogy kit állított a kérdés élére.”

Nem nevethette betegre magát a rácsos kapu tetején gyötrődő Patak elvtárs és a postás – feltehetően Feleki Kamill által rögtönözve fejlesztett – jelenetén. Köszönti a postás: Adjon Isten, szabadság! Feleki Kamill válaszol: Jó napot, Zsiga bácsi… Mászna befelé, a kert felé a kapuról, de a postás rángatja a lábát, nyújtogatja felé a leveleket. Várjon már, a postája… Még egy levele van… Feleki Kamill rárivall: Küldje el postán, már nem bírom tovább! De a postás könyörtelen, ő is kiabál: Ezt még vegye át! Patak Bertalan sajtófelelős elvtárs. Feleki Kamill megadja magát: Látja, ez a sok elfoglaltság. Most már a postás is megnyugszik, feladatát teljesítette, búcsúzik: Ne búsuljon, Patak elvtárs! Majd csak kommunizmus lesz, akkor aztán már nem kell dolgozni…

Ha vetítenék moziban mostanában ezt a régi, elfelejtett filmet, a nézők hasukat fognák a röhögéstől. Ma már szórakoztató múlt idő: ennyi tökkelütött, nevetséges kommunista egy rakáson!

Érzik a tehetséges színészek, hogy őszintén elmondhatatlanok a szájukba adott ostoba szövegek. A kajánul mosolygó Juhász József (Andorkó) valóban hetyke tréfacsináló; az igent nemnek, a nemet igennek hangsúlyozó Rozsos István (Csete) valóban túlságosan komolytalan; Árkus Gyula (Vitányi) ostoba fecsegése valóban a DISZ (Dolgozó Ifjúság Szövetsége) lejáratása: ilyen hülyék vagytok, kedves ifjú elvtársak!; Feleki Kamill (Patak Bertalan) pompás túlzásaival, váratlan fintoraival, kacsázó járásával nem Patak elvtársat teszi nevetségessé, hanem a rendszert, a népi demokráciának nevezett proletárdiktatúrát, amelyben Patak elvtársak létezhetnek, intézkedhetnek, fontoskodhatnak, árthatnak.

Szívderítő régi, sematikus filmet nézni: ma már felszabadultan, boldogan kacaghatunk a keserű múlt időn.