Megterveztem a könyved. Szépnek találtad, a borítója is tetszett. Nekem meg az, hogy az összes korrektúrafordulóban
a kinyomtatott anyaggal autóba ültél, és a hatékonyság nevében elhoztad hozzám. Dolgozzunk.
Összegzés ez a köteted, tíz évet, a legutóbbi évtizedet sűrítetted a borítók közé, mindenféle műfajban megírtad az örömöt és a szomorúságot, a nem-bajt és a bajt, soraid mögött látni vélem az arcod, tekintetedből olvasom: látod, ezt is meg lehet írni, mindent meg lehet írni jól. Csavarokkal, mesterien. Talán: előrelátóan?
Párbeszéd a pokolban. Mindig tudtál címet adni. Beszédes, rossz poénnal: párbeszédes. Megkérdeztem volna egyszer: kivel? Montesquieu-vel? Machiavellivel? Maurice Jolyval? Mikor melyikükkel? Tudom, hogy valamilyen zavarba ejtő választ adtál volna, de ami mégis közelebb visz a megértéshez.
Akkor, nyár elején nem gondoltam volna, hogy a következő párbeszédünket már nem e világban folytatjuk majd. Hanem – nos, ez majd elválik.
Majd’ harminc évvel ezelőtt azt mondtad leendő első kötetem kéziratáról: túl sok a versekben a szív meg a lélek. Sosem mondtam el: igazad volt. Azóta ezt a két szót költeményben nem írtam le. Költő ilyen hasznos tanácsot soha nem kapott.
Köszönöm, Géza.
Legyen könnyű neked a föld.
