KL: Mindannyiunknak vannak tapasztalatai a rendszerváltásról. Azelőtt bizonyos szempontból egyszerűbb volt a dolgunk: teljesen sarokba voltunk szorítva, és világos volt, hogy kik azok, akikkel semmiképpen nem működünk együtt, és mi az, amit nem fogunk megcsinálni nekik, hiába várják el. A korlátokat ismertük, tudtuk, mit kell semmibe venni, és miről kell az orruk előtt úgy beszélni, hogy akadjon fel a szemük. Előfordult, hogy a cenzorok vagy a hatalom képviselői nem merték észrevenni, miről szól egy-egy szöveg, mert abban az esetben jelenteni kellett volna feljebb, és akkor őket is felelősségre vonhatták volna.

Azt hamar elhatároztuk, hogy megváltoztatjuk a lap nevét. A Helikon mellett döntöttünk, és amellett, hogy a névhez tartozó, Kós Károly tervezte betűtípust lehetőleg megtartjuk. Szilágyi Pista felhívta Domokos Gézát, a diktatúra bukása után épp megszületett Romániai Magyar Demokrata Szövetség első elnökét, hogy tájékoztassa: Helikon lesz az Utunkból. Húsz perc sem telt el, és Marosvásárhelyről is hívták Domokost az Igaz Szótól, hogy ugyancsak Helikonra szeretnék változtatni a lapjuk nevét. De egyrészt mi telefonáltunk előbb, másrészt a régi Helikon is Kolozsváron jelent meg a két világháború között, így a miénk lett a név.

BIJ:  „Elvásott, »erkölcsi kopást szenvedett« lapcím” – írja Szilágyi István az utolsó, 1989/51–52-es Utunk-vezércikkben, amelyikben bejelenti a névváltoztatást. Egyértelműen így éreztétek?

KL: Az Utunk egy kommunista, szovjet típusú lapcím. Ha más nyelvekre fordítjuk, ez a mellékzönge jól hallható. A névvel volt főként baj.

BIJ: A már szabadon szerkesztett, utolsó Utunk-számot lapozgatjuk.

KL:  Kós Károly, Eugen Jebeleanu, Kovács András Ferenc szövegei kerültek a lapszámba, Illyés Gyulától betettük az Egy mondat a zsarnokságról-t. Az egészet egy éjszaka alatt raktuk össze. Elég nagy kavarodás volt egyébként azokban a napokban, például át kellett költöznünk egy időre a Tribunához, a kolozsvári román nyelvű kulturális lap szerkesztőségébe.

SZI: Vittünk mindent kézben egyik helyről a másikra.

KL: Kitettek minket az épületből, amelyik pártházként működött. Tudor Dumitru Savu prózaíró mondta, hogy náluk a szerkesztőségben, az Egyetemi Könyvesbolt feletti térben jó nagy helyük van, menjünk oda lapot szerkeszteni. A pártházat ugyanis, ahol mi működtünk, lezárták, és fegyveres katonák őrizték.

BIJ: Igaz, hogy fegyverraktár is volt valamelyikőtök íróasztala mögött?


/Király László 2019-ben a Költészet napján Kolozsvárott. Fotó: Bíró István, Kolozsvári Állami Magyar Színház/

KL:  Igen. Egy vasráccsal volt elválasztva, a pártház hazafias gárdájának fegyverlerakata volt. De mi nem tudtuk, hogy az. Miután egyszer bejöttek, és kinyitották, a munka társunk, aki a rács előtt ült nap mint nap, teljesen tönkrement.

SZI:  Akkor kiderítettem, az elvtársakkal beszélve, hogy a fegyverek nem voltak használható állapotban. Mégsem volt veszélytelen egy olyan épületben tartózkodni, ahol pártdokumentumok vagy akár ártalmatlannak bizonyuló fegyverek vannak.

KL:  Amikor a Tribunához hurcolkodtunk volna, kint tömeg volt. Váratlanul megjelent ott Hobo, az énekes. Hallotta, hogy szükség volna segítségre. Közben már gép-
pisztolyos katona állt a kapuban. Vittük volna át a dolgokat a Tribunához, a Főtér másik sarkába. De a katona ordított, mert nem tudta, hogy mit viszünk. Magyarázkodtunk, hogy itt egy magyar szerkesztőség van, semmi közünk a párthoz, és kértük a katonát, hogy kísérjen el a sarokig. A tömeg szerencsére még nem volt nagyon feldühödve, rendben át tudtuk hordani a dolgokat. A katona kérdezte Hobóról: – Ki ez? Amerikai? – Nem amerikai – mondtam, – magyarországi énekes.

BIJ: Úgy tudom, voltak öreg kollégáitok, akiket védtetek a változáskor.

SZI: Azokat, akikkel együtt dolgoztunk, igen. Létay Lajos korábbi főszerkesztőnk bezárkózva ült otthon, attól rettegve, mikor fogják lemészárolni. Be-benéztünk hozzá, hogy ne féljen. Nem tudta, mi lesz vele, hiszen ő a kommunista párt Központi Bizottságának tagja volt. Az első napokban tanácsosnak látta nem mutatkozni, ekkor kellett neki a biztatás, a segítség.

BIJ:  Miben reménykedtetek a rendszerváltás napjaiban, és mi lett belőle?

KL: Életünk legnagyobb élménye volt, az kétségtelen. Tudtuk, hogy jön a teljes szabadság, és meg kell keresnünk, abban mi a teendőnk. Nagy reményem nem volt az azonnali változással kapcsolatban. Most következik az, gondoltam, ha aki eddig csak abból élt, hogy valami ellen éljen, az alól kirúgják a széket. Akinek volt egyéb mondanivalója, az ment tovább. Sokan elvéreztek.

SZI:  Akkor kezdődött az a világ, amelyben nem volt pénz. De egyszer csak nem jött pénz. Hol Bukarestbe, hol Budapestre mentünk pénzt szerezni. A magyar barátok mindent megígértek, de kezdetben nem nagyon adtak. A román írószövetségnél szitkozódtak, hogy már megint megjelentünk náluk, de valahogy mindig előszedtek valami pénzt. A miénk volt az egyetlen magyar nyelvű lap, amelyik a Romániai Írók Szövetségéhez tartozott, ezért mondták egymásnak: juttassunk nekik is valamit. Csak valahogy a közelükbe kellett jutnunk, ez volt a nehezebbik része. Fél esztendeig, talán három-
negyed évig semmi pénzt nem kaptunk, ezt túl kellett élni.

BIJ: Személyes történetek szintjén mit jelentett számotokra 1989? Úgy tudom, Laci, neked a nagyfiad katona volt éppen.

KL:  A fiam éppen szabadságon volt itthon. Már zajlottak a lövöldözések Temesváron, és neki vissza kellett mennie Aradra. Elmentem vele a megyei parancsnokságra, s megkérdeztük, hogy az adott helyzetben mi a teendő. Hiszen elképzelhető, hogy az alakulatukat közben mozgósították. A szolgálatos tiszt azt mondta, nem tudja, hogy mit kell csinálni, de ha a fiam meg a bajtársa nem megy vissza, akkor katonaszökevénynek fognak számítani. Az pedig tudjuk, mivel jár. Kivittem őket éjjel az állomásra. Mondtam nekik, azonnal hívjanak fel, ahogy megérkeznek, a családok aztán egymást értesítik. Egy hétig nem volt hír felőlük. Majd újévkor, éjjel megszólalt a telefon: – Szevasz, öreg. Itt állok őrségben, Aradon, és banánt eszem.

A kisebbik fiamat korábban a boltig nem lehetett elküldeni, hogy bármit vásároljon, de mikor kirobbantak a zavargások, elindult veknit vásárolni – a feleségem otthon azzal fogadott, hogy Zoli elment veknit venni. Egy tankra felkapaszkodva látták a főtéren, jött később a hír. De aztán vekni is lett.

BIJ:  A várakozás közben kellett nyomni a Helikont…

Szilágyi István az első Helikon-számokban megjelent anyagokat mutatja. Akkoriban sok cikket közölt ő maga is, és előkerültek azok a szerzők, akiket az Utunk utolsó éveiben egyáltalán nem, vagy csak ritkán lehetett közölni.

BIJ:  A lappal kapcsolatban volt valami, amivel elégedetlenek voltatok, a cenzúrán kívül?

KL:  Akkor döntöttünk arról, hogy szépirodalmi lappá alakítjuk a folyóiratot. Mert korábban zene és színház is volt az Utunkban.

BIJ:  Egy másik változás a fiatalok felbukkanása volt a Helikon belső fióklapjaival, előbb a Jakabffy Tamás szerkesztésében megjelenő Szemponttal, majd a Fekete Vince szerkesztette Serény Múmiával.

KL: A fülemben van, amikor jött Vince, és mondta, hogy a fiataloknak tér kellene a lapban. Szilágyi erre azt mondta: – Ott van! Hány oldal kell? És mi legyen a címe? – Lehet Serény Múmia? – Igen, de tessék megszerkeszteni, és rendszeresen megtölteni – mondta Szilágyi. Ez volt az egyetlen feltétel.

BIJ:  Amit korábban Jakabffy csinált, rövid próbálkozás volt?


/Szilágyi István  2012-ben Gyergyófaluban a Kimenő fesztiválon. Fotó: Király Farkas/

SZI:  Kereste az újat. Rendkívül képzett és művelt volt, de úgy tűnt, nem találja, kikkel lehetne még abban a keretben együttműködni. Aztán megnyíltak számára új lehetőségek, és másfelé tartott.

BIJ:  Olvasóként úgy érzékelem, mintha a mostani Helikon visszatért volna az Utunk szerkezetéhez, például rendszeresen beszámol a társművészetekről is.

KL:  Az Utunk idejében is be volt osztva, melyik oldal mit tartalmaz. Én például a világirodalmi rovathoz kerültem. Tíz flekkem volt, és bármit kezdhettem vele. A többi oldalnak is megvolt a gazdája. Hogy a Helikon visszatérni látszik egy hasonló koncepcióhoz, talán az az egyik oka, hogy a tervezett művészeti lap nem jött létre.

SZI: Azt magam is látom, hogy most ezt így kell csinálni, mert ez már egy másik világ. Új arcokkal.

BIJ: Ha van bennetek csalódás a rendszerváltással kapcsolatban, az mire vonatkozik? Az irodalomra, az irodalom társadalmi helyére? A román–magyar viszonyra? Az emberek közti kapcsolatokra?

SZI: Az volt a legfurcsább, hogy nem tudtuk, hányan vannak a hátunk mögött. Ahogy azt sem, kik írnak jelentéseket rólunk.

Előkerül Szilágyi István megfigyelési dossziéja, lapozgatjuk a jelentéseket. „Egy őrület” – mondja Szilágyi. Király László is kikérte a saját megfigyelési dossziéját az archívumból.

SZI: Akkor szerelték be a lehallgatókészüléket, amikor elutaztunk. A dossziéban ott van a lakásunk alaprajza. A lehallgató aztán napi szinten működött. Családi fotók is előkerültek a dossziéból. És persze voltak meglepetések.

KL:  Van egy nap az életemben, még egyetemista koromból, 1965-ből, amikor reggel 7-től este 9-ig másodpercre tudom, hogy mit csináltam. Egy jelentésből derültek ki
a legapróbb részletek. Például az, hogy bementem a könyvesboltba, két könyvet kezdtem lapozgatni, utána kijöttem, felmentem az Utunkhoz, majd onnan öt perc múlva kijöttem, a kezemben volt száz lej, visszamentem a könyvesboltba, és megvettem a könyvet. Honnan tudták, hogy száz lej volt
a kezemben? Félelmetes.

BIJ Az utolsó, decemberi Utunk-szám címoldalán olvasom: „Januártól: HELIKON. Szerkeszti: Szilágyi István. Titkár: Király László.” Hogyan találtak meg benneteket ezek a szerepek?

KL: Létay Lajos a rendszerváltás előtt készült nyugdíjba menni. Azt mondták neki, elmehet nyugdíjba, de nevezze meg az utódját. Szilágyit akkor nemigen szerették az elvtársak – korábban ki akarták nevezni a pártlaphoz, de nem ment bele. Onnantól világos volt számukra, hogy nem közülük való.

Létay négyszemközt azt mondta, engem nevezne ki. Azt válaszoltam: nem vagyok alkalmas rá. Más típus vagyok: esetleg egyszer véletlenül úgy csapok be egy ajtót, hogy abból nagy kára lesz a lapnak is, nekem is.

Nemsokára a laphoz bejáratos szekusok hívtak, meg merek-e inni velük egy pohár konyakot. De ne mondjak olyanokat, hogy rájuk vágom az ajtót. Nyilván torzítva mondták vissza, ami a lehallgatott szobában elhangzott.

Négy-öt vasárnap délelőttömet a pártbizottságnál töltöttem. Győzködtek: vállaljam a főszerkesztőséget. Alkalmatlan vagyok, válaszoltam. Furcsa helyzetbe kerültem, mert közben jött Eugen Uricaru, Nicolae Prelipceanu és a többi román kolléga – ez már 1989-ben volt –, és kérdezték: miért nem vállalod el, jön a váltás, és akkor majd nem kell gondolkodni, ki legyen. Ők már tudták, hogy közeleg a váltás. A párt is azt akarta, hogy legyek főszerkesztő, és az ellenzékük is.

SZI:  Az is közrejátszott, hogy akkoriban nagyon rossz fiú lettem az ő szemükben. De kialakultak közben bizonyos játszmák Létayval. Ő rendszeresen elutazott, ment az elvtársakhoz gyűlésekbe. Ilyenkor bizonyos kéziratokat úgy helyezett el az asztalán, hogy jelezze: főszerkesztő-helyettesként ezeket betehetem a lapba. Ő maga nem adta le őket – utólag azzal takarózhatott volna, hogy hiszen nem ő adta le.

BIJ: Éreztetek-e olyan változást a rendszerváltáskor, ami a magyarországival egybenyitotta az erdélyi szellemi teret?

KL: Én kissé finnyás vagyok. Még a rendszerváltás előtt történt, hogy Ausztriába utaztunk Szabó Gyulával, ami akkor szinte példátlan dolog volt. Bementünk az Új Íráshoz, mert Gyulának éppen megjelent egy írása a lapban. Juhász Ferenc volt a főszerkesztő. Bemutatkoztunk, de gyorsan kiderült, hogy fogalma sem volt az itteni dolgokról, őt nem nagyon érdekelték az ilyesmik. Akkor Gyula helyett sértődtem meg. Rengeteg barátom van Magyarországon, a fél könyvtáramat ők csempészték át a határon 1989 előtt, de az ilyesmire kényes vagyok. Miért hozzam magam olyan helyzetbe, ahol meg kell sértődnöm. Ahová hívnak, oda szívesen elmegyek.

Másik, Szilágyival közös történet: 1971-ben nagy nehezen kijutottunk az országból, Köntös-Szabó Zoltánnal hárman utaztunk. Persze egy évnél is tovább tartott, amíg megkaptuk az engedélyt a kiutazásra. De aztán megjártuk Ausztriát, Svájcot, Franciaországot, Hollandiát. Szi-lágyi egészen Skóciáig ment. Hollandiában ültünk a tengerparton. Ő mondta, hogy megy Skóciába, hajóval. Nálunk meg Köntöséknél kisgyerek volt a házban, indultunk vissza.

Innsbruckban történt, hogy búcsúvacsorát szerveztek nekünk. Itt nagyjából semmit se lehetett kapni akkoriban. Ott az asztal meg volt rakva mindenféle jóval. Molnár József átjött Münchenből, és azt kérdezte: nem akarsz a Szabad Európához jönni dolgozni? Akkor voltam először Nyugaton, egy első külföldi, leningrádi utam után. Most született a gyerekem, mondtam. És németül sem tudok. – Nem kell tudni németül – mondta. Annyira, amennyire kell, majd megtanítanak. Holnap reggel már ott vagy, ha akarod. Lesz munkád, beszélned nem kell – szovjet folyóiratokat kell átnézned, és ha valami érdekeset találsz bennük, azt ismertetned. A családod is kint lesz egy hónap múlva, ha akarod.

SZI:  Ezek már azok az idők voltak, amikor az 56 után kitelepedett magyarok beilleszkedtek, jól éltek, tudtak volna támogatni.

Végül a szabadság máshogyan érkezett el az Utunk-szerkesztők, Helikon-alapítók életébe. Igaz, közel két évtizedet kellett még várniuk rá.

/Vezető fotó: Király László és Szilágyi István 1976-ban nyugat-európai körútjukon. Archív felvétel/