Mindazok, akik 2020-ban még nem felejtették el teljesen Keszi Imrét, nevének hallatán ezt a különlegesen kegyetlen, Szigligeten született sírverset idézik fel magukban: „Itt nyugszik Keszi / Féreg a férget eszi”. A gyűlölet okát, amely őt 1974-ben bekövetkezett haláláig körülvette, tömören foglalja össze az Új Magyar Irodalmi Lexikon: „1946 és 1949 között a Szabad Nép kulturális rovatának vezetője. A Rákosi-korszak irodalomkritikájának reprezentatív képviselője volt.” Tény, hogy a rendkívül művelt, bölcsészkart és konzervatóriumot is végzett Keszi Imre, aki a 30-as évek második felében rendszeresen publikált a Nyugatban, „rossz útra tért”. Miután csodával határos módon túlélte a munkaszolgálatot, 1945 után néhány hónap alatt „irodalmi közellenséggé” vált. A Szabad Nép hasábjain, majd az általa szerkesztett, 1947-ben öt számot megélt Emberség című folyóiratban aktívan hozzájárult a koalíciós idők sokszínű irodalmi életének tönkretételéhez. Igazságtalanul támadta Füst Milánt, Márai Sándort, Kerényi Károlyt, Szerb Antalt, Németh Lászlót, továbbá az Újhold és a Válasz című folyóiratokat. Kritikájával nagyban elősegítette , hogy Hamvas Bélát száműzzék a magyar irodalomból. Szóval: bűnei, amelyeket A sziget ostroma című, 1949-ben megjelent, rémes kötete megőrzött az utókornak, nem merültek feledésbe.

Miután még ugyanabban az évben elvesztette Révai József és Horváth Márton bizalmát, elküldték a Szabad Néptől. A Színművészeti Főiskolára került tanárnak, ahol még jó néhány ellenséget szerzett magának. Ekkoriban minősíthetetlenül rossz, sematikus regényeket is írt. Annyira utálták, hogy hiába próbált Nagy Imre köréhez csatlakozni, ami pedig a Szabad Nép többi publicistájának sikerült. „Szabad préda” lett belőle, akit Király István ízekre szedett az Írószövetség emlékezetes, 1953. június végi közgyűlésén. 1956 októberében a forradalom alatt „megingott bizalma a pártban”, erre hivatkozva a Színművészeti Főiskoláról is eltávolították. A politikai bizonytalanság és az újra kiépülő diktatúra miliőjében, „légüres térben” írta meg az Elysium című nagyregényét, amely nemcsak a magyarországi holokauszt legjobb ábrázolása Kertész Imre Sorstalanság című Nobel-díjas regénye előtt, de annak közvetlen előzményének tekinthető.

Bár az Elysium 1959 és 1976 között háromszor is megjelent a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában, sőt, 1986-ban játékfilm is készült belőle Szántó Erika rendezésében, ma már teljesen kiesett a köztudatból. Cselekménye két, összefüggő szálon fut. Az első hőse Szekeres Gyuri, egy tízéves fiú, akit a szülei 1944 júliusának első napjaiban egy kosárral a zugligeti kertjükbe küldtek cseresznyét szedni. Csak véletlenül lesz a razziázó csendőrök áldozata a Zugligeti villamos-végállomáson, ahol a zsidók közé sorolják. Sorsa feltűnően hasonlít ahhoz, amit Kertész hőse, a tizenhat éves Köves Gyuri átél, akit ugyanezekben a napokban szállítanak le a Csepelre tartó autóbuszról. A körülmények és a két főhős nevének hasonlósága mellett figyelemre méltó a két narratíva különbsége is. Kertész egyes szám első személyt használ, Keszi egyes szám harmadik személyben, kommentár nélkül, szenvtelenül mondja el a történetet.


/Keszi Imre: Elysium Magvető, Budapest, 1976/

A kosarat szorongató Gyurit a többiekkel együtt a budakalászi téglagyárba küldik, ahonnan az útja Auschwitzba vezet. A fiú apja Szekeres Sándor, tudós, nemzetközileg ismert nyelvész, akit széles körű kapcsolatrendszer fűz a korabeli magyar értelmiséghez, keresztényekhez és zsidókhoz egyaránt. Ez teszi lehetővé, hogy mindenféle rendű és rangú összeköttetéseit felhasználva harcoljon Gyuri kiszabadításáért. Eredménytelen tárgyalásaiból, rohangálásaiból a halálra ítélt, de tragikus helyzetével szembenézni nem képes magyar zsidóság tárgyilagos képe bontakozik ki az olvasó előtt.

Elég, ha egyetlen részletet idézek, amely a Zsidó Tanács Síp utcai épületét mutatja be a vészterhes időkben. „A hűs kapualjban nehéz volt kiigazodni, a visszhangos falak között tompa zúgás hullámzott. A portás már rég feladta a reményt, hogy rendet tudjon teremteni a kavargásban. A sötét boltozat alatt, a piszkos feketés-vörös téglák közt a félőrült rémület táncolt. Az események és a hírek szörnyű terhét, a valóság iszonyatos gondját elviselni egész nap és állandóan képtelenség volt: ezért otthon, a házak falai közt, az egyre gyérülő számú és egyre zsúfolódó lakásokban még néha mosolyt is lehetett látni, nevetést is lehetett hallani itt vagy amott, a gyerekek játszottak, a fiatalabb emberek önfeledten megtapadtak egy-egy derűsebb perc ragadós mézén, a tenni-venni való gondja egy-egy pillanatra elfordította az ember figyelmét a beláthatatlan jövőről. Ide, ebbe az épületbe azonban mindenki a félelmével jött. A félelem zakatolása töltötte be a helyiségeket, a téboly fekete lángolása lobogott a falakon.”

Elysiumnak hívták Auschwitz mellett azt a gyerektábort, amelynek lakóit különböző orvosi kísérleteknek vetették alá, majd a biztos halál várt rájuk. Szekeres Gyurinak a kora miatt még elméleti esélye sem volt a túlélésre. Mindarról, ami itt történik vele, Keszi csak közvetett forrásokból értesült, sok tekintetben a fantáziájára bízta magát. Viszont hiteles élményeken alapul a „budapesti szál”, a fővárosi zsidók sorsának megjelenítése 1944 júniusától a háború végéig.

A Szekeres szülők kétségbeesett harcot vívnak fiuk életéért, kapcsolataik mozgósításával vissza szeretnék hozatni a transzportból, ami, persze, reménytelen vállalkozás. Megismerjük Gyuri apját és édesanyját, Fern Erzsébetet, a Zsidó Tanács tagjait, továbbá a papi reverendában bujkáló festőt, Varga Menyhért festőművészt. Ezek a szereplők egyáltalán nem szimpatikusak, sőt, az utóbbi kifejezetten ellenszenves: kihasználva, hogy egy ellenálló katonatiszt menedéket ad neki a lakásában, megpróbálja elcsábítani a feleségét. És a bujkáló zsidók sem értik, hogy mi történik: a nyilas államcsíny után, majd az ostrom alatt is csak folytatni akarják régi életüket. Esendő emberek, tele gyarlósággal, és attól nem lesznek se hősök, se mártírok, ha meggyilkolják őket.

Keszi nem Anna Seghers antifasiszta hangján szólal meg, sokkal közelebb áll hozzá Albert Camus szenvtelen tárgyilagossága. Vagy, ha a holokauszt-túlélők között keresünk párhuzamot: Primo Lévié. Nem véletlen, hogy az utóbbi két szerző erősen hatott Kertész Imrére, aki biztosan olvasta Keszit is, mielőtt a 60-as években a Sorstalanság írásába fogott.

Nemcsak az Elysium objektív és érzelemmentes, az ideológiai értelmezést kizáró stílusa tette lehetetlenné, hogy a Kádár-korszak antifasiszta elvárásokat támasztó kultúrpolitikája befogadja, hanem a témaválasztása is. Keszi ugyanis Gyuri sorsán keresztül megjeleníti a holokauszt „differentia specificáját”, a zsidó gyermekek és terhes anyák tudatos, tömeges elpusztítását. Erről beszélt Keszi az Új Élet című zsidó lapnak adott nyilatkozatában, 1961 júniusában, amikor komolyan felmerült németre és franciára is lefordított regényének megfilmesítése.

„A film váratlan probléma elé állítja az írót és a rendezőt, akik egyelőre nem tudnak határozott választ adni az Elysium cselekménye által felvetett kérdésre. Nem tudják, mi legyen velük, az Elysium kijátszott gyerekseregével. Mert igaz ugyan, hogy a magyarországi deportálás szörnyűségei után, melyek teljes egészében kibontakoznak majd a filmkockákon, csak egyetlen befejezés elképzelhető: a gyerekek elárulása, elpusztítása – másrészt kérdéses, hogy ez a valósághű befejezés nem riasztja-e vissza a tömegeket, akiknek a film készül, hogy ébren tartsa a cselekvő szembefordulás képességét a fasizmus minden megnyilatkozási formájával szemben.”

Keszi regényét akkor nem filmesítették meg. Viszont a Bölöni György és Mesterházi Lajos által szerkesztett Élet és Irodalom 1959. április 24-i számában László Anna rosszindulatú kritikát közölt a regényről. Leleplezte, hogy a regényben ábrázolt Szekeres család valódi embereket takar, akiket Keszinek „nem volt joga” így megörökíteni. „Ha Keszi Imre bebizonyítaná, hogy amit leír, betűről betűre úgy történt, akkor sem bizonyítaná, hogy a hősével kapcsolatban az igazat írta. Mert hol marad az alkotása és alkotásának az emberekre gyakorolt hatása? Személyes sérelmeknek – ha ma még bántóak is – idővel el kell mosódniuk, míg a mű megmarad… Summa summarum: arról a kis elégtételérzésről, melyet e hőse árnyékának papírra vetése valószínűleg jelentett számára, le kellett volna mondania.”

Akkoriban azt tartották, hogy ezt a rosszindulatú kritikát Szabolcsi Miklós, a nagy hatalmú irodalomtörténész, az MSZMP KB „kultúrpolitikai munkaközösségének” tagja sugalmazta. A valóságban az ő unokaöccse volt Gyuri. Az ellenszenvesnek ábrázolt nyelvész apa pedig a valóságban Szabolcsi Bence zenetudós volt. A tragikus történet az ő fiával esett meg 1944 nyarán.

De a személyes vonatkozásokra ideje fátylat borítanunk. A regény magát viszont érdemes elolvasni, mert az 1944-es év magyarországi kollektív tragédiáját Kertész Imrén kívül Keszi örökítette meg a leghitelesebben.

/Indulókép: Fehér László: Séta, 1990. A kép a Pécsi Janus Pannónius Múzeum tulajdona. A művész engedélyével/