A nagyszalontai születésű Zilahy Lajos (1891–1974) ma már jobbára csak mint bestselleríró él a köztudatban, neve hallatán az átlagolvasónak leginkább a Halálos tavasz című regénye, illetve az abból készített film jut eszébe Karády Katalinnal és Jávor Pállal a főszerepben. Zilahynak fénykorában, 1922 és 1943 között szinte minden évben megjelent egy új kötete: regényei mellett színpadi műveit is kiadták könyv alakban, ma már elképzelhetetlen példányszámokban. A szökevény című regénye 1931-ben jelent meg, s példányszáma 1937-re elérte az 54 000-et, megközelítve a Halálos tavasz (1922) 60 000-es és A két fogoly (1927)
80 000-es példányszámát. Ugyanakkor Zilahyt hiba lenne csupán az eladási statisztikák alapján meg- vagy elítélni. Pomogáts Béla már a rendszerváltozás környékén arra hívta fel a figyelmet, hogy az írót nem annyira a siker, mint inkább az otthonosság kulcsszavával lehet jellemezni, azzal az otthonossággal, amely Zilahyt a tájhoz és az országhoz, a múlthoz és a történelemhez, a szülőföld népéhez és a nemzethez fűzte. Otthonosság és illetékesség: Zilahy felelősnek érezte magát Magyarország sorsának alakulásáért, s tevőlegesen részt is vállalt az ország sorsának alakításában: mint újságíró és lapszerkesztő (Magyarország, Híd) vagy mint a Kitűnőek Iskolája ötletgazdája és részben mecénása. (1942 őszén 2000 négyszögöles, hozzávetőleg 600 000 pengő értékű Áfonya utcai telkét és regényei után járó belföldi és külföldi jogdíjait felajánlotta annak az iskolának a céljaira, ahol a jövő elit értelmiségét képezték volna a háború után.)

A szökevény igazi nagypénteki olvasmánynak bizonyult számomra. Egy nap alatt olvastam újra ezt a torokszorító történetet, Komlóssy István élettörténetét vagy inkább szenvedéstörténetét, amelyben nem csupán egy embernek, hanem egy egész nemzedéknek, Zilahy saját nemzedékének tragédiája bontakozik ki. Mottóul odaillenének a regény elejére Ady Endre sorai: „Mi voltunk a földnek bolondja / Elhasznált, szegény magyarok”.

A regény 1898-ban kezdődik, a főszereplő, Komlóssy István ekkor tizenkét éves. A gyermekkor rövid jelenetei (alig harminc oldalt tesznek ki a 380 oldalas regényből) arra szolgálnak, hogy bemutassák azt az eszmei hátteret, azokat az ideálokat, amelyek Komlóssy számára egész életében fontosak lesznek. A 48-as szabadságharcos nagypapa meséi és apjának, a református tiszteletesnek, az örök ellenzékinek a példája gyerekkorától elkötelezetté tették a magyar függetlenség, a haza szolgálatának ügye mellett. Megismerjük azokat a szereplőket is, akik a későbbiekben fontosak lesznek István életében: Sándor bátyját, aki mindenben az ellentéte öccsének (némi Jókai-hatás), Zsibai Jani barátját, aki élete minden szakaszában hű társa lesz, és feltűnik egy grófkisasszony, Palmeri-Ahnberg Bea, akit csak egyszer látott, de még felnőttként is titkos ideáljaként gondol rá, és akivel később, a proletárdiktatúra alatt hozza össze újra a sors – mert szerelmi szál nélkül mégiscsak elképzelhetetlen egy Zilahy-regény.

Komlóssy István 1905-ben kerül Budapestre, a jogi egyetemre, ahol rögtön belekeveredik az egyetemi politikai mozgalmakba: tüntetéseken vesz részt, valóságos szabadságharcosnak érzi magát, szerelmes lesz, de hamarosan mind a politikából, mind a szerelemből ki kell ábrándulnia. Ezután „életét fáradtan és kábultan vonszolja”, s talán ekkor tennénk le mi is a könyvet, ha nem állna be hirtelen fordulat: kitör az I. világháború. A két barát, Komlóssy és Zsibai rögtön kikerül a frontra, és innét válik érdekessé a történet. Négy év frontszolgálat, több súlyos sebesülés után Komlóssy megszökik, úgy érzi, még szolgálhatja a hazáját, ha visszajut. Barátja a becsületet és a biztos halált választja. Komlóssyt végül elfogják, a Mária Terézia laktanyában várja, mint dezertőr, a kivégzését, de szinte az utolsó pillanatban, az őszirózsás forradalom kitörésének idején kiszabadítják börtönéből. Magával ragadja az első napok forradalmi lelkesedése, visszakapja tiszti rangját, de hamarosan elpárolog Magyarország kivívott függetlensége miatt érzett lelkesedése. A proletárdiktatúra alatt tiszttársaival együtt tovább szolgál, mert azt reméli, hogy orosz segítséggel fogják megvédeni a magyar határokat. Lelkesen csatlakozik a Felvidékre induló csapathoz, de hamarosan rádöbben, hogy a hadművelet csupán fosztogató akció. Amikor hírét veszi, hogy szerveződik a nemzeti hadsereg Siófokon, reményekkel telve odasiet, de mint kommunistát elfogják, és majdnem kivégzik. Mindenből teljesen kiábrándulva hazatér szülővárosába, és egy véletlen incidens folytán, bátyja védelmében, a megszálló csapatok négy tisztjével folytatott kocsmai verekedésben hal értelmetlen halált: „Fekvő helyzete kísértetiesen hasonlított a Zsibaiéhoz, aki ugyanígy feküdt a Piave köves partján, a gránátszilánkok és a gazdátlan fegyverek között” – zárja regényét Zilahy, mintha csak azt sugallná, hogy akár a fronton, akár odahaza, de ennek a nemzedéknek a sorsa elvégeztetett. Zilahy nem engedte tovább élni főhősét, és így nem kellett állást foglalnia saját korával kapcsolatban: eldöntenie, hogy mi a viszonya Komlóssynak a Horthy-rendszerhez, s megvalósult-e az a független magyar világ, amelyre annyira vágyott.

/Grafika: Zsemberi-Szígyártó Miklós/

Becsukva a regényt tovább tűnődtem, hogyan folytatódhatna a történet, ha Komlóssy nem halt volna meg. Miről szólna az a képzeletbeli második kötet? A főhős nemzedéke tulajdonképpen nagyapámék nemzedéke. Apai nagyapám is megjárta az orosz és olasz frontot, több kitüntetéssel került haza, megnősült, gazdálkodott, hogy aztán a II. világháború alatt Szombathely bombázásakor mindenét elveszítse. Ha esetleg nem lett volna elég, hogy házát porig bombázták, és minden egyéb ingatlanát államosították, az 50-es években egy ÁVH-s még a rokonságtól kapott lakásának egy részét is kiigényelte, ez a társbérlet egészen a 70-es évek közepéig tartott.

Ha megírta volna Zilahy a regény második részét, talán efféle történetek szerepeltek volna benne, és a második rész sem lett volna sokkal vidámabb, mint az első. Igaz, Zilahy erre már nem volt kíváncsi: 1946-tól az Egyesült Államokban élt, ahol művei töretlen népszerűségnek örvendtek. 1959-ben a Pen Club kongresszusán, a szlovéniai (akkor jugoszláviai) Bledben Arthur Millerrel képviselte új hazáját. Itt találkozott hosszú idő után újra Illyés Gyulával. Zilahy mint a Nobel-díj-bizottság tagja állítólag komoly erőfeszítéseket tett, hogy Illyés Nobel-díjat kapjon.

A Dukay család című trilógája angolul jelent meg először, nagy sikert aratva, de spanyolul is évente látott napvilágot egy-egy újabb műve. Jugoszláviában, ahol az 50-es évek végén egy házat is vett magának, szintén népszerű írónak számított. 1952 és 1973 között kilencvenhét könyve jelent meg szerbhorvát nyelven. Élete vége felé szeretett volna hazatelepülni Magyarországra, de erre végül nem kerülhetett sor. Jugoszláviában érte a halál, végakarata szerint Budapesten, a Farkasréti temetőben nyugszik.