Egy elfeledett hálaének

„A vatikáni kézirattárban folytatott kutatásaim során egy kutyabőrbe kötött, hatalmas terjedelmű (55 X 86 cm) zenei kódexet találtam. Egészen elsárgult, ropogós pergamen lapjain gondos kézzel rajzolt öklömnyi piros és fekete kottafejek. A kezdősorok élén lilára és rikító narancssárgára festett rusztikus dísznélküli iniciálék. A kódex címlapján pedig a szerző, Matteo Simonelli a pápának ajánlja hódolattal művét: a Missa Buda expugnatat.”

Alig ismert zeneszerző, porosodó kódex – mindössze ez szolgálhat kiindulópontként egy elfeledett műalkotás keletkezésének megismerésében. A fenti idézet Szita Oszkártól való, aki vatikáni kutatásai során megtalálta Matteo Simonelli Buda visszafoglalásának ünnepére készült misekompozícióját.

1686. szeptember 2-án a török sereg elvesztette Buda feletti uralmát. A hosszú küzdelem utáni győzelem nemcsak a közel százötven éves veszedelem végét jelentette: a csatára a nyugati kereszténység úgy tekintett, mint jövőjének egyik legmeghatározóbb eseményére. A diadalt számos művészeti alkotás, festmények, szonettek örökítették meg az utókor számára, sőt, Itáliában ehhez kapcsolódóan irodalmi pályázatot is hirdettek. A Missa Buda expugnata azonban sohasem kapott különösebb figyelmet.

Matteo Simonelli (1618–1696), templomi énekes, orgonista és zeneszerző élete kevéssé ismert. Csupán annyi bizonyos, hogy Rómában tevékenykedett: a neves komponistánál, Gregorio Allegrinél tanult, majd a barokk zene későbbi nagyságának, Arcangelo Corellinek volt a tanára. Fennmaradt művei kizárólag egyházi kompozíciók: misék, motetták és egy Stabat Mater-megzenésítés. Elődeinek szellemében folytatta a Sixtus-kápolna a capella kórusművészetét, emellett sokat foglalkozott Palestrina alkotásaival. Ezt bizonyítja, hogy már az 1700-as évek elején emlegették a „XVII. század Palestrinájaként”. A Missa Buda expugnata nemcsak igazolja e jelző jogosságát, hanem stílusának legjellemzőbb vonásairól is számot ad.

Miséjében Simonelli nem hagyta figyelmen kívül a XVI. századi vokális polifónia ellenpont-technikájának alapvető szabályait. Gondosan ügyelt a konszonancia-disszonancia viszonyok megtervezésére, és arra, hogy a zenei folyamat csak indokolt esetben, bizonyos szöveghatároknál szakadjon meg. A tételek többszakaszos elrendezésűek, amelyekben polifon és homofon részek egyaránt helyet kaptak. A polifonikus szerkesztésre ugyanakkor nagyobb hangsúlyt fektetett, mivel az imitációs technika kiváló eszköz a szólamok fokozatos beléptetésére, így egyfajta nyomatékosításra, fokozásra is. Az egyik legmeghatározóbb elem azonban eltér Palestrina és Simonelli zenei nyelvezetében: előbbi diatonikus gondolkodásával szemben a XVII. századi szerző már tonális közegbe helyezte a reneszánsz vokális stílust. (A diatónia olyan hétfokú, modális világot jelentett, amelyben a tonalitás dúr-moll rendszere, és az ahhoz kapcsolódó funkciós gondolkodás még nem alakult ki, helyette másfajta hangnemi viszonyok álltak fenn.) A régebbi korok emlékét csupán néhány zárlatban, és az egyes tételek kezdetén megszólaló egyszólamú gregorián frázisokban őrizte meg.

A Missa Buda expugnata hagyományos misekompozíció, ugyanis a műfaj öt állandó tételét tartalmazza. Előadója a capella öt szólamú énekegyüttes, a Gloria és Credo tételek elején pedig a gregoriánt – a hagyományhoz hűen – tenor hang énekli. A Kyriében rejlő energia messzi távlatokat nyit; a Gloria magasztossága személyessé teszi a hála üzenetét; a Credo áldozatkész hitvallás; a Sanctus-Benedictus karakterváltásai határozottak és meggyőzőek; az Agnus Dei atmoszférája pedig igazán bensőséges. A szöveg mondanivalóját kiválóan közvetítő mű minden pillanatban magával ragadja a hallgatót.

Róma népe a budai győzelmet hálaadó misékkel fogadta, a vatikáni kézirat ajánlása pedig az akkori pápának, XI. Incének szólt. Tehát a Missa Buda expugnata reprezentatív alkotásnak készült. Fennmaradását az nehezítette leginkább, hogy a barokk szerzők nem tettek kísérletet a címadó esemény zenei illusztrálására. Simonelli miséjénél is gyorsan elhalványult a mű és ihletője – vagyis Buda visszafoglalása – közötti kapcsolat. Alighanem ez magyarázza, hogy e kivételes szépségű kompozíció feledésbe merült.

Hallgassa meg a művet, itt az Országúton!
Előadja a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Kamarakórusa, vezényel Párkai István

Kyrie