Csizik Balázs fotó alapú konceptuális művészetének meghatározó kérdése az ember és környezetének viszonya. A téma nem új, Csizik megközelítése azonban annál egyedibb – alkotói megújulása pedig folyamatosan nyomon követhető: míg korábban az urbánus térben vizsgálta a problémát, és paneltornyokkal foglalkozott, addig újabban a népies, paraszti motívumkincs is megjelenik képein.
Tanulmányait a vizuális kommunikáció területén folytatta, diplomamunkája a kortárs magyar absztrakt fotográfia helyzetével foglalkozott, amely művészi gondolkodásmódját jellemzően befolyásolja. Hasonlóképpen merít a modern építészet formavilágából és a huszadik század eleji konstruktív, valamint szuprematista festészeti hagyományból. Mindennek eredményeként Csizik Balázs művei a végletekig redukáltak lesznek: a redukció a formák absztrahálásában, az alapszínekre való hirtelen váltásokban és a síkidomok térbe helyezésében mint kompozíciós elvben is tetten érhető. Felfogásában örökös oppozíciók kapnak hangsúlyt. Analóg és digitális, térbeli és síkbeli, színes és fekete-fehér, mesterséges és természetes elemek kerülnek egymás mellé a képeken.
Ember és környezete viszonyának ábrázolásában alapmotívumként használja a panelépületek monumentális, brutalista tömbjeit. A témát hol rátétként fogja fel (mint Urban relations című sorozatánál, ahol a panelt mint mintát tette rá textilekre vagy faalapú objektekre), hol pedig alapul. Ez utóbbira a Synesthesia-sorozatban adott különféle példákat: a fekete-fehér fotográfiákba utólag – speciális metál baryt technológiával – beavatkozva ért el a kitakarás és a kiemelés gesztusai révén disztópikus, a fantasztikus filmek képi világát idéző hatást. Az épületek panelelemei futurisztikusan fénylő, színes síkokba fordulnak át – és egyfajta vászonként kezdenek el funkcionálni, melyen helyet kapnak a különféle szín- és formai gesztusok. Harsány színek takarásában dekoratívvá redukált esztétizáló terek jönnek létre – a kiemelt elemek eltávolodnak urbánus funkciójuktól, és a hangsúly létezésük szinte metafizikus valószerűtlenségére tevődik át.
Ezt a különösen érzékeny, geometrikus absztrakt nyelvet használja fel Csizik Balázs arra, hogy az ember környezetéhez való viszonyát új megvilágításba helyezze és fontos, aktuális kérdéseket tegyen fel az emberi felelősség és örökség kérdéseiről. Milyen a viszonyunk mesterségesen létrehozott környezetünkhöz, kulturális múltunk éppen hogy csak meghaladott elemeihez? Otthon vagyunk vagy idegennek érezzük magunkat folyton változó élettereinkben? Hol jelölhető ki az egyén identitása az őt meghatározó környezet, az épített és tárgyi közeg függvényében?
Csizik Balázs alapvetően dekonstrukcióra építkező művészi gyakorlata az utóbbi időben további redukción megy keresztül. Az építészeti kontextus elhagyásával már csak tárgyak – például tengerparton talált tárgyak, műanyaghulladékok – használatával rendez be művészi kompozíciókat, ahogyan teszi azt deklaráltan Kazimir Malevics előtt tisztelegve, Waste Suprematism című fotószériájában. Legújabb, Radix névre keresztelt projektjében pedig a (konceptualista művészetnek Joseph Kossuth óta kultikus tárgyaként felfogható) szék kerül a gondolkodás középpontjába. Az alaptárgy nagyapja elkezdett, de félbehagyott, népi faragású széke, melyet elemeire bont és különféle kölcsönhatásoknak kitéve szisztematikusan vizsgál meg fotósorozatában. Organikus és mesterséges, régi és új, személyes és univerzális ellentétpárjai kerülnek így ismét egy azon képtérre.
fotó: Molnár Ani Galéria jóvoltából
