Vajon melyik Csehov darab a legismertebb? Idehaza a három nagy női dráma: a Sirály, a Három nővér és a Cseresznyéskert közül a középső került leggyakrabban a színházi műsorlista élére. Bő évszázada váltak közkinccsé a Csehov-drámák, s mivel tökéletes nyitott művek, sokféleképpen nyúltak már hozzájuk. Ismert, hogy amikor Sztanyiszlavszkij társulata először olvasta végig a Sirályt – a szerző jelenlétében, akkor mindenki zokogott. Csehov meg dührohammal elrohant, hogy ő nem tragédiát írt. Igaz, később visszament, mert mégiscsak a Művész Színház volt a legjobb Moszkvában. 

A Három nővér esetében szintén sokáig tartotta magát a pszichológiai-realista megközelítés, amely szerint a három lány az életet öncsalással éli, s nincs módjuk kitörni a saját maguk által meghúzott, értelmetlenül szűk határok közül. Ezt a rendezői elképzelést, ha más nem, először Alfonzó tette viszonylagossá  – az 1979-es Ványadt bácsi című paródiájával. Tőle nyert ihletet Márkus László, aki Haumann Péterrel és Körmendi Jánossal még ugyanabban az évben leforgatta a Három nővér című bohózatot. 

A magyar színházakba viszonylag későn betört posztmodern az eredeti szövegek újraolvasásával kezdődött és kiderült, hogy a szerző darabjai nem búskomor szomorújátékok, hanem polgári színművek, szatírák vagy – legalábbis – tragikomédiák. A debreceniek előadása is ez utóbbi értelmezést mutatja be. Hassó Adrienn kritikus így ír róla: „Ahogyan – a korabeli feljegyzések tanulságai szerint – Csehov sem akarta a Prozorov testvérek sorsát kizárólag sötét melankóliával átitatott tragédiaként ábrázolni, úgy a jelenlegi szcenírozás is inkább egyfajta tragikomédiaként mutatja meg a szereplők gyengeségeit, gyávaságait, döntésképtelenségét.” 

A fiatal orosz rendező, Ilja Bocsarnikovsz a hangulatokkal játszva egyensúlyozza a szereplőket az illúzió, a nosztalgia és a megragadható lehetőségek között. Láttatja a döntéseket, azok következményeit, de hadat üzent a balvégzet mindent elrendelő hatalmának. Sorsokat mutat, együttérzéssel és ítélkezés nélkül. Értelmezői jelzéssel bír részéről, hogy végig a színen tart egy harmonikást – ha nem is rezonőri szerepkörben –, aki hol Csajkovszkij Régi francia dalát játssza, hol Eric Satie Gnossiene No.3-t. 

Azt mindenki maga döntse el, hogy a tanulság nélküli tanulságot: az „Élni kell, dolgozni kell!”-t Candide bölcsességét elfogadva („...a munka pedig arra jó, hogy messze tartson tőlünk három nagy bajt: az unalmat, a bűnt, a szükséget.”), vagy a Halotti beszéd azonos tartalmú keserű felkiáltásának („és veté őt ez munkás világba, és lőn halálnak és pokolnak martaléka”) módján fogadja meg.