Úgy tartják, az igaz csapás az, amely álmában lepi meg az embert.

Az éjszaka, amelyen a nagy omlás megtörtént, végzetes volt mindenki számára, akár elpusztultak, akár megmaradtak.

A sár és az óceán egyetlen éjszaka alatt visszafordíthatatlan pusztítást végzett, megsemmisítve az emberek lakta földrészeket, amelyek szétporladtak, és eggyé váltak a bolygón hömpölygő masszával.

Azoknak, akik túlélték az apokalipszis zaját, majd az utána beálló dermedt csendet, és látták, ahogyan kihunynak a csillagok, teljesen nyilvánvaló lett, hogy az élet semmit nem ér. Mindennek vége, és a legjobb, amit tehetnek: lemondanak annak reményéről, hogy az emberi faj megmenekül a kipusztulástól. Ám mivel az ember örök természete a széthúzás, és a közös eszmének mindig is számtalan árnyalata volt, a remény ösztöne mégis megmaradt egyesekben, akik hol ebben, hol abban hittek. Hittek például a csodálatos újjászületés lehetőségében. Abban, hogy létezésük magasztos célokat szolgál, bármelyek is legyenek azok. Minden cselekedetüket valamilyen remény mankójára támasztották, és nem törődtek azzal, hogy minden halál egy újabb biztos állomása a végső romlásnak. A sivatagi város lakói efféle népek, csak elvétve akad közöttük néhány kételkedő. Ők leginkább a város szélén laknak, onnan eregetik megrázó látomásaikat, és siratják magukat, az embert, a letűnt korok dicsőségeit, problémáit, melyek immár papírsárkányok csupán, melyeket a legelső kósza szél cafatokra szaggat.

Éjszakánként néha egy maszatos folt dereng az égi messzeségben, talán a Hold.

Éjszakánként néha fényes hullámzás fut át az égbolton, rózsaszínű és sötétkék fény, amely a víztükröt lilára festi – ezeken az éjszakákon a levegő édes, kocsonyás állagú. A gyenge tüdejű lényeket próbára tevő, fullasztó idő ez – és sokan közülük nem állják ki e próbát.

A végomlás utáni csendet az örökös csámcsogás zaja váltotta fel. A víz megtisztult, és ott volt körös-körül, mindenütt komótosan rágva a sziget bazaltcsontját. Ismeretek és eszközök, építőanyagok híján védekezésről szó sem lehetett, ahogy a menekülésről sem, mert nincs tovább.

Felfedező őseikről a megmaradtak hamar megfeledkeztek. Keveseknek juthat eszébe, hogy mindez már megtörtént, nem is egyszer, a történelem során. Történelem nincs. Egyetlen furcsa és sivár sziget kapaszkodik a felszínbe a végtelen óceánon. Noé bárkájáról a szigetlakók alig hallottak, és azt a keveset sem nagyon hiszik el, hiszen a mese olyan lényekről szól, amilyenek talán soha nem is léteztek.

A sziget egyesek szerint Amerigóból, mások szerint Európióból vagy az Asios nevű földrészből megmaradt, fél patkóra hasonlító szikla, amelynek hasadékán kedvére hömpölyög a víz. A szigetet nosztalgiából és a homályos múltra tekintettel Földnek nevezik. Az emberek magukat továbbra is embernek tartják, de már egyetlen nyelvet beszélnek, holott az omlás óta régi időben mérve csupán fél évszázad telt el, és azelőtt a Föld lakói még ezernyi nyelven beszéltek.

A legtöbb szóval, amelyeket napi gyakorisággal használnak a sziget lakói, főként szeleket és táplálékokat neveznek meg, különféle szükségleteket, testük részeit, és mindazt, amit maguk körül látnak: homokot, fényeket, színeket, sokféle ködöt, esőket meg azt a néhány élőlényt, amelyek megmaradtak. Úgy tűnik, utóbbiak egyensúlyban vannak, számuk arányosan növekszik. Csak az emberek lesznek egyre kevesebben. Így megy ez, ahogy hitvallásuk is tartja.

A Föld nevű, fél patkó alakú szigeten az emberek békében élnek, főként azért, mert nagyon kevesen maradtak. Nincsen kitől választ remélni arra a kérdésre, hogyan történhetett meg a pusztulás. Az a néhány ember, aki a régi időkből megmaradt, zavarodottan tengeti napjait, és ha azt kérdezik tőlük, ki a bűnös mindazért, ami történt, azt válaszolják, hogy mindenki, élők és holtak egyaránt hibáztak, vagy azt, hogy ők csak apró csavarok voltak a gépezetben, amely velük vagy nélkülük ugyanúgy működött. Arra, ami bekövetkezett, senki nem számított. Sem a tudós elmék, sem a szent eszelősök.

A szigeten élnek árvák, félárvák, magányos emberek meg nagyobb családok, mint amilyen az utcaseprők klánja a sivatagi városban. A sivatag sebhelyként ékeskedik a fél patkó derekán. Meleg esők és forró szelek kergetőznek fölötte, és a homok mélyéből édes víz fakad. A városban pár százan élnek, ekkora tömeg sehol máshol nincs a szigeten. A városlakók szakmáik szerint klánokba verődtek, mint a bélyegfestők, az utcaseprők, az árusok és a szemfényvesztők. A pampafüves rónaságon és a szelíd hegyháton is élnek ilyen-olyan népek. Egyesek vándorolnak, mint például a mímek, akiket neveznek postásnak is, és akiknek kordéját lámák vontatják. A partvidék többnyire lakatlan, mocsaras vidék. A patkóból kiálló sziklaorom csúcsán található az utolsó postaállomás, a fókák nyaralója és téli üdülője. Négyen vagy öten lakják, és központjában áll a Föld utolsó három platánfája.

A közösségekben néha megjelennek idegen varázslók és gyógyító táltosok, elvétve pedig egy-két gyanús egyén is, akik folyton valami állami nyilvántartásról beszélnek, azt állítva, hogy népszámláló biztosok, de ezeket még soha, senki sem vette komolyan.

Az ember már képtelen szaporodni, cserében igen hosszú életet él. Kevesen tépelődnek a szigetlakók közül azon, hogy mit hagynak hátra, és mi volt előttük. Megelégednek azzal, hogy saját életükért fohászkodnak, és nem kívánják a szülői aggodalom édes-bús állapotát, amelyről hallottak, de nem értették. Vannak emberek az újabbak közül, akik alakot tudnak váltani. Macskává lesznek a leginkább vagy tojásrakó emlőssé.

Bár a reményről a békesség kedvéért senki nem beszél, de a csodákban még azok is hisznek, akik letagadják.

Indi Maamám Edemi sátorkonyhájában, a sivatagi város girbegurba utcáin túl, a raktárak fele vezető út mellett hangzott el a jóslat, amely végzet is egyben. Ezért Alkalmi Lám útra kelt, mert tudta, ha nem megy, a rángatózó rossznyavalya, a nyelvhúzogató rémek és a hajba kapaszkodó viszkető tojások kényszerítik majd arra, hogy sietve elinduljon a császárság utolsó postaállomása felé.