A műemlékvédelem válsága először is egzisztenciális válság. E privilegizált szakma képviselői a professzionális hierarchia csúcsáról intézményesen letaszíttattak.

Márpedig a műemlékvédelem az építész szakma tetőfokának számított. A kétezres évek közepéig oktatási paradigma szerveződött köré. Ennek során azzal a ki nem mondott ígérettel képezték az építészhallgatókat, hogy kis szerencsével tervezhetnek majd foghíjat a Várba. Noha kortárs építészmérnököket képeztek: olyan kontextusérzékenységet neveltek beléjük, amely Entz Géza szellemes hasonlatával élve egyetlen problémaként láttatta mintegy az orvostudomány, az egészségügy és a vakbélműtét problémáját. Vagyis: csak az tud(ott) jól a műemlékekhez nyúlni, aki egyébként is tud(ott) jó házat csinálni. Kortárs építészeti attitűdjeink máig meghatározó eleme a környezetérzékenység, amely – függetlenül attól, hogy a megbízás folyópartra, műemléki környezetbe vagy a rozsdaövezetbe szólt – helyszíni beleérzéseken és rendkívül alapos kutatásokon keresztül tette fogékonnyá az építészeti elitet és az oda vágyókat az örökségvédelem szempontjaira is. Ez igaz volt Reimholz Péterre éppúgy, mint Virág Csabára. Az előbbi posztmodern kontextualizmussal, az utóbbi – egy generációval korábban – a hagyomány gyökeres átértelmezésével kereste az illeszkedés lehetőségeit. Cizellálnunk kell tehát annak gondolatát, hogy művészettörténészek, építészek és régészek ellenségként tekintettek egymásra. Csábító vélekedés, magam is osztottam, ám e cikk előkészítő munkálatai során komoly szakmai hírnévnek örvendő építészkollégáim szinte kivétel nélkül példaszerű együttműködésről számoltak be. Nem volt ez másképp az olyan, nagyobb visszhangot kiváltó beavatkozások esetében sem, mint a Citrom-díjat kapott tettyei Szathmáry-palotarom rekonstrukciója. Amelynek kapcsán nem a díj odaítélése volt kérdéses, hanem az, hogy – megismételve a tervezők kérdését – az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottságának miképpen születhetett ennyire eltérő véleménye az akkori Kulturális és Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) által felügyelt és engedélyezett romrekonstrukcióról, miközben a szimbolikusan is egy helyen működő két szervezet a tagjait tekintve is szorosan összefonódott.


/Fotó: Budapest, Kossuth tér, Irodaház. A szerző felvétele/

A műemlékvédelem szükségképp doktriner szakma, ekként pedig szükségképp keveredhet nézetkülönbségbe doktriner építészekkel, jöjjenek azok akár az organikusok, akár a modernek irányából. De hangsúlyozom, komoly konfliktusok jellemzően azokban az esetekben alakultak ki, amikor megbízói nyomásra a szakma alja egyszerűen lerohanta az adott házat vagy területet. Hogy miképp értette meg egymást építész és hatóság, az számos esetben a konkrét szereplőkön múlott. Amennyiben az érvelés kimerült abban, hogy akár az előadó, akár a tervező a különböző kartákkal hadonászott, abból a legjobb esetben sem született harmonikus együttműködés.

Fontosabbnak érzem a kérdés gazdasági oldalát, amelyről a kultúra művelői nem szeretnek tudomást venni. A 2010-ben meghirdetett gazdaságpolitika egyfelől mindent a költségvetési szigornak rendelt alá az összes területen, így az építéssel kapcsolatos valamennyi ágazatban a gazdaságossági szempontok érvényesítését írta elő. Másfelől az uniós támogatások zökkenőmentes lehívására törekedett. Szerte Európában a felzárkóztatási pénzek komoly hányadát fordítják a jellemzően jó karban lévő kisvárosok csinosítására és műemléki vonzerejének növelésére. (Személyes kedvencem a Prvić Luka-i Faust Vrančić-emlékmúzeum, ez a valószerűtlen izé egy kies adriai szigeten.) A magyar állam tulajdonában lévő irdatlan mennyiségű romos vagy felújításra szoruló kastély is remek alapot jelentett a pályázati pénzek megszerzéséhez, ami egyszerre játszott szerepet a gazdaság stabilizálásában és az erőltetett tőkefelhalmozásban. Így szerveződtek meg az örökségvédelmen belül azok a beruházói érdekek, amelyek a lehető legnagyobb hatékonysággal igyekeztek átnyomni az egyes felújítási terveket. Logikáját tekintve tehát éppúgy centralizált politikai akarat szervezte át és atomizálta az örökségvédelem intézményi hátterét, mint ahogy hatvan évvel ezelőtt úgyszintén centralizált akarat emelte a műemlékvédelmet – az urbanisztikához némiképp hasonlatosan – kirakatszakmává. Meggyőződésem – erről természetesen lehet vitatkozni –, hogy 1957-ben sem „szakmai” szempontok vezérelték a döntéshozókat.

A közelmúlt építésügyi történései ráadásul beleillenek abba a kormányzati lépéssorba, amely a forint leértékelésével és a belvárosi közterek plázásításával felnőtt játszóteret csinált Budapestből, amely ezzel az egyik legfontosabb kulturális portékánk lett. A fokozódó turistaáradatot az áfacsökkentéssel felpörgetett lakásépítési konjunktúra szívta fel, ez viszont tovább fűtötte az idegenforgalmat: az európai viszonylatban még így is olcsó szállások újabb látogatókat vonzottak. Akik nem a modern, hanem a történelmi Budapestért, illetve nem a kultúráért, hanem a kocsmákért látogattak ide. Ha, mondjuk, az uniós támogatások és általában a pénzügyi környezetet érintő döntések kevercse adta a benzint, akkor az építőipar lett a motor, csakhogy a járgányon, amit hajtott, behúzva maradt a kézifék: az építési engedélyezési eljárások rendszere. Műemlékestül és régészestül, szalamandrástul és szakhatóságostul. Amikor a kecskeméti Mercedes-gyár ürügyén egyetlen tollvonással megszűnt az intézményes örökségvédelem, az jól illeszkedett abba az egy ideje már gyúrt elképzelésbe, amely egészében akarta gördülékenyebbé tenni az építkezések adminisztrációját. Tűnhet ez a családi ezüst elherdálásának, a közterek kiárusításának, örökségünk elkótyavetyélésének, de nem szabad elfeledni, hogy – jöjjenek akár a holland adófizetőktől, akár a magánszállásokat üzemeltetők közterheiből – az ekként befolyt adóforintok tették lehetővé, hogy ez a pár sor is egyáltalán megjelenjen.

És végül: az egyes városok turisztikai vonzerejében mindig is kiemelt szerepet játszott az egyedi hangulat és a karban tartott történelmi épületállomány. Magyarországon hozzákapcsolódott ehhez az elképzelés, hogy a történeti térszövet elsimítható gyűrődésének tekintsék a szocialista modernizmus épületemlékeit, befoltozható feslésének a háború pusztításait. Az örökségvédelemmel kapcsolatos kihívásokat – az intézményi struktúra széthullása mellett – csak fokozzák az újjáépítésekkel kapcsolatos ellentmondások. Egy megjelenés előtt álló cikkemet idézve: jelen sorok írásakor még nem lehet tudni, hogy a megépült rekonstrukciók – Kossuth tér, budai Vár – elhozzák-e a hazai kortárs építészet poszthistorikus fordulatát. Mondjuk, talán nem, de ha mégis, az komoly fejtörést okozna nemcsak az építés, de a megfelelő fogalmi keretek hiányában bizonytalan építészetkritika és örökségvédelem számára is. Először is, nincs jelenleg olyan szakember az országban, akinek efféle házak tervezése a kisujjában van, de olyan se nagyon, aki ezeket értékelhetné. Az építészetoktatás nem az arányokra, a történeti tagozatok logikájára koncentráló beaux arts-os alapokon szerveződik még a művészeti képzésekben sem, ennek okán a teória és a praxis is híján van azoknak az eszközöknek, amelyekkel közelíteni tudna ehhez a formakincshez.

Másfelől az örökségvédelemmel foglalkozó művészettörténészek hasonló tanácstalansággal szemlélik, hogy adott esetben egy kompozíciós elképzelés, egy már vagy még nem létező, de ideaként zárt urbanisztikai egység válik rekonstrukció tárgyává. A helyzetet csak bonyolítja, hogy túlzottan közel még a posztmodernt átszövő értékrelativitás és kétértelműség: a gyakorlat, amely „gondolatként”, „koncepcióként” adta el a viszonylagosságot (Nemzeti Színház) és a trehányságot (Lehel téri piac). Akármerre fordul is a jövőbeli rekonstrukciók gyakorlata, termékeny tanulságként lehet rögzíteni, hogy az általuk keltett hatás elválaszthatatlan az építéstől, hisz olyan formákat, részleteket fog hadra, amelyek kialakulása is abból, vagyis az építés logikájából eredt. Ez az építés jól sikerült a Várban (Stöckl-lépcső), kevésbé jól a Kossuth téren (Országgyűlési Hivatal Irodaháza), és nyitott kérdés még a nagyobb nyilvánosságot sem kapott újjáépítési tervek esetén (Honvéd Főparancsnokság, Külügyminisztérium). Mindennek talán legsúlyosabb következményeként azonban eltűnik majd a modern által vont cezúra, a vizuális kapaszkodó, amely képes volt tájékoztatni új és régi közötti különbségről. Mihelyst megszűnik az észrevehető különbség műemlék és műemlék között, a bauhausi kreativitás és a premodernista talentum közötti különbség is értelmét veszíti. Csak a dogmák maradnak, amelyek szükségképp vonzzák a középszert. Az Alois Riegl-i értelemben vett műemlék, valójában minden régi épület egyszerre testesíti meg a maga eredeti mondanivalóját és a rárakódott sokrétű tudást. Ezzel szemben a műemlékutánzat, baud-
rillard-i szimulákrum, a múlt alakzatait gépiesen újrahasználó másolat, amely nem tudja, mit akartak azok az alakzatok mondani, s milyen sokrétű tudás rakódott rájuk. Idővel persze szükségképpen régiséggé válik, s talán hordoz majd a mi jelenünkkel kapcsolatos tudást, csakhogy most a mondanivaló hiányát sekélyes közhelyekkel igyekszik leplezni.


/Fotó: Budapest, A Budavári Királyi Lovarda. A szerző felvétele/
 

A középszer vonzódása az efféle utánzatokhoz természetszerű, hisz előre rögzített elemkészletből áll össze a homlokzat; előre adott a tér, amelyet nekünk már el sem kell gondolni. A kreativitás bauhausi fogalma viszont épp az üres papír megtöltésének, a gondolat formává változtatásának képességére vonatkozik. A talentum premodernista felfogása pedig arra az adottságra utalt, amely a mintakönyvekben látott megoldásokat új rendezőelvek szerint egymáshoz tudta illeszteni. A szimulákrumgyártó középszer aligha a premodernista talentum rehabilitálására tesz majd kísérletet, mert formatani képzettség híján ez lehetetlen, inkább örül a gondolkodás alóli felmentésnek: nem kell új formákkal kitöltenie a fehér papírt. Akár a levéltárból, akár a sublót mélyéről kerül elő, az első vázlat adott, nem kell mondanivalóval bajlódni.