A Sosztakovics-szimfóniák értelmezésében három értelmezési hagyomány alakult ki, amelyek szerint a mű az elidegenedés elutasítása; a politikai terrort megjelenítő requiem; illetőleg a mahleri szimfóniamodell színpadszerű továbbvitele. A magyar koncertpódiumokon az első két értelmezés jelent meg eddig, a harmadik még várat magára. A IV. szimfónia a 2020. február 28-ai koncert előtt a szaksajtóban ritkán került szóba. Szabolcsi Bence a Szimfónia 1962-es bemutatója idején járt a Szovjetunióban, és elemi erejű benyomásról számolt be: „A Csajkovszkij Terem közönsége, amelynek nagy része fiatalokból sereglett össze, felállt, és vagy húsz percig tombolva ünnepelte a szerzőt, nem akarta leereszteni a dobogóról.” Még szűkszavúan annyit tett hozzá: „Hogy milyen a mű? Fanyar, sötét, zord és keserű hangú, nyilvánvaló, hogy híven kifejezi Sosztakovics akkori lelkiállapotát.” A lakonikus nyilatkozatból nem derül ki, hogy mit gondol róla, az viszont igen, hogy úgy érzi, tabut érint.

Hruscsov idejében a kiváltságosok joga volt a sztálini évtizedekről beszélni, Szabolcsi alighanem ezért hallgatott a zeneszerző „akkori lelkiállapotáról”. Sosztakovics egyébként sem volt népszerű Magyarországon a pártállami időkben, mert szovjet mintaszerzőként hivatkozott rá a sajtó és néhány doktriner zenetudós. Az életművéből a magyar koncertközönség 1945-öt követően az I., az V., a IX. és a X. szimfóniát hallhatta pár évente, amelyek közül a IX. népszerűsége emelkedett ki. A IV. szimfóniát ismerve, érthető, hogy nem játszották gyakran, de hogy 2020-ig nem mutatták be, az nem. A helyzet azért is meglepő, mert a keserű XIV. és az önironikus XV. szimfónia az orosz bemutatóval egy évben hangzott el a Zeneakadémián. Sőt, az 1956-os forradalmat elsirató XI.-et is előadták 1962-ben, noha az ismertetések hallgattak a hazai vonatkozásról.

A Szimfóniáról érdemben 1981-ben olvashatott a közönség Maróthy János írásában, aki Solomon Volkov az Egyesült Államokban megjelent, Testamentum című kötete alapján írt róla. Volkov az 1975-ben elhunyt Sosztakovics egyik tanítványa volt. Könyve óriási visszhangot keltett, mert a szovjet zene legnagyobb alakjáról azt állította, hogy valójában belső ellenálló volt, szembeszegült a rendszerrel, s minden művét az emberiség iránt érzett „égető aggodalommal” írta. Volkov értelmezésében a zeneszerző minden szimfóniája requiem. A kötet Sosztakoviccsal folytatott beszélgetések jegyzeteire hivatkozik. Ezt az angol nyelvű kötetet szemlézte a magyar zenetudósok számára Maróthy János, aki a IV. szimfónia sors- és stílusfordító szerepét emelte ki. Maróthy korszakáttekintő elemzésében az adornói elidegenedéselmélet alapján úgy látta, hogy „megsemmisítő hatású mű, minden értelemben. Csak az a kérdés, ki mit, vagy mi kit semmisít meg? Sosztakovics-e az, aki a számára eddig pozitívabbnak vagy mindenesetre joviálisabbnak látszó zenei attitűdöket elidegeníti, vagy maguk az elidegenültté vált zenei karakterek azok, amelyek most Sosztakovicsot megsemmisítéssel fenyegetik?” A marxista elemzés drámát értelmez a mű cselekményeként, amely során a zene a fényből a sötétségbe tart. Maróthy szerint a zeneszerző megszenvedi műve tragédiáját. Hogy mitől is szenvedett Sosztakovics 1935-ben? „Amit Sosztakovics ellenséges erőként érzékelt, az végül is ugyanaz az elidegenedés volt, amelynek a forradalom üzent hadat, de amely, átmeneti visszavonulások során, időről időre újraéledt” – adja meg a feleletet a zenetörténész.

Manapság Volkov könyvét és Maróthy értelmezését is fenntartásokkal kezeli a zenetudomány. A Testamentumról kiderült, hogy a szerző Sosztakovics újságcikkeit szerkesztette át folyószöveggé, és semmilyen saját forrást nem adott hozzá. Később egy újabb kötetet is megjelentetett, de a Sosztakovics-képet nem árnyalta új eredményekkel. Maróthy értelmezése tudományosan megalapozott volt, de Sosztakovics elsősorban nem az elidegenedéstől szenvedett, hanem a szabad szerelem bizonytalanságától, majd a művei gyenge fogadtatásától és a politikai terrortól.

A IV. szimfónia kísérleti munkafázis volt a zeneszerző számára, amelyben a mahleri előképek alapján keverte a karaktereket (irónia, pátosz és gyász) és a műfajokat (induló, keringő, mozgalmi dal). A hangnemekkel való játék, a dúr és moll egymásba játszása, valamint a felfokozott kromatika ebben a műben válik a szerző stílusjegyévé. A szimfónia olyan színházi produkció hangélményét adja, amelynek nincs programja, de nagyon is cselekményes – főként a jól hallhatóan kiemelt idézetek és imitációk következtében.

A IV. szimfónia az Óbudai Danubia Zenekar előadásában a Volkov-értelmezést jelenítette meg. Hámori Máté vezénylésével drámai erejű, grandiózus szimfónia szólalt meg. Az ellentmondásos Sosztakovics-kép jellegzetes attribútumai közül a kemény, acélos hangzás uralta az előadást, valamint a feszes tempók és a dörgő basszusszólók. A tételzárlatok azonban – a partitúra szerint – egészen más (például groteszken gépies) zenei karakterűek lennének. Kiemelhető a zenekar precíz játéka, amely azonban kevés érzelmi karaktert jelenített meg. Így a félelem és a rettenet jól érzékelhető volt, ám a gyász és annak mélyebb regiszterei nem. Ugyanígy hiányzott a formailag problémás III. tételből a derű. A szépirodalmi művekben jelentős különbség van a harsány humor és a derű, a gúny és a szarkazmus között, a zenében még ennél is nagyobb. A jelen előadásban azonban a menekülés irama, a pánik és a rettegés felülírta a kottában levő zenei másodjeleket, s nemcsak a hahotáról, de a halvány mosolyról is lemaradtunk.

Hámori vezénylésében két elem maradt emlékezetes: a sebes tempók és a nagy hangerő. Az I. tétel közepén induló barokkos fugatófutam azzal fenyegetett, hogy szétesik a zenekar. A zenészek professzionizmusát dicséri, hogy együtt maradt. Ugyanakkor előadó-művészeti kérdés, hogy a közönségnek észre kell-e vennie, ha technikailag nehéz részt játszik az együttes. A karmesternek  lehetősége van arra, hogy kellő időt adjon a műre, és így a technikai bravúr esztétikai tartalommal is telítődjék. Legalább öt-hat perccel hosszabb időtartam belefért volna az előadásba.

Hasonló dilemma az előadás hangereje. Noha felvillanyozó, amikor egy teljes zenekar vidám témákat harsog – néhány ütemen keresztül a hosszú fortissimók elfárasztják a hallgatót. Újra és újra feldübörögtek a fúvósok, az ütősök és a vonósok, és a közönség már nem tudta, hogy meddig lehet azt fokozni. A szimfónia kezdetén a xilofonnal kísért téma önmagában olyan hangos volt, hogy elérte a koncert hangerőcsúcspontját. Sosztakovics a szimfónia komponálása idején sokat filmezett, illetve számos színpadi produkcióban vett részt. A tételeken belüli hangulatváltások a filmes vágástechnikát idézik, de a dallamidézetek alapján kibontakozó „cselekmény” is a korai expresszionista filmművészetre utal. A xilofon és a hatásvadász zenei megoldások tehát így kerültek a zeneszerző kelléktárába, mindezt azonban – a többi szimfóniája kapcsán ismert – iróniával kezelte. Egyetlen tématerület sem számított nála egyértelműnek, még a honvédő háborús propaganda céljából írt VII. szimfóniában is számos zenei tréfa található. A IV. szimfónia xilofonos kezdése éppen annyira frivol és játékos, mint egy/az üldözési jelenet.

A tragikus hangzás a koncert alapregisztere volt, amelyet Hámori Máté következetesen vitt végig. Erre készítette fel a közönséget az említett Befejezetlen szimfóniával is. Schubert közismert darabja több helyen is ellenállt a tragikus értelmezésnek. A schuberti zenekar harsonái nem a végítélet hangszerei, és amikor erre használtattak, akkor cserben is hagyták a dirigenst. A fokozott hangerő és tempó lehántotta a Befejezetlenről a bécsi kora romantika báját, könnyedségét és intimitását. Kemény, rideg, de fenséges volt az új Befejezetlen. A közönséget legfeljebb a gyönyörű oboaszólók és a fájdalmasan szép cselló-bőgő uniszónók kárpótolták.

A Zeneakadémia Nagytermét megtöltő hallgatóság a koncerttel sokat nyert, mert megismerte a Schubert-mű egyik értelmezési kísérletét, s meggyőződhetett arról, hogy ellenáll a nagy formátumú karmestereknek is. Nyert, mert hallhatta Sosztakovics itthon még nem játszott szimfóniáját, amelynek egyes részletei megmutatták iszonyatos erejüket. De mindezek ellenére azt reméljük, hogy a IV. szimfónia  hamarosan újra felcsendül – más felfogásban is.

/Fotó: Ritter Doron/

Zeneakadémia, 2020. február 28.

Óbudai Danubia Zenekar,

Hámori Máté, karmester

Schubert: VIII. (Befejezetlen, h-moll) szimfónia

Sosztakovics: IV. (c-moll) szimfónia