Nem mindennapi versek – nem mindennapi zenei köntösben. Eötvös Péter Speaking Drums (Beszélő dobok) című műve az első másodpercben meghökkenti az embert, és nemcsak azért, mert semmi sem igaz rá abból, amit a zeneművekről, különösen a megzenésített versekről valaha elképzeltünk. Függőlegesen leejtett dobverők természetes pergése vezeti be a nagy mutatványt. „Panyigai, panyigai” – suttogja fojtott hangon a dobos, hogy utána teli torokból üvöltse bele a hangversenytermek finom muzsikához szokott levegőjébe, hogy „ku-do-ra”. Ez az a pillanat, amikor mindenki felkapja a fejét, és bármit is gondol a mű harmóniáiról, formájáról, dallamképzéséről és hangszereléséről – amit hallott, örökre beleég a fülébe.

Weöres Sándor különös költői fantáziavilágot teremtett halandzsaverseivel, amelyekhez még „műfordítást” is készített. Eötvös Péter alighanem tökéletesen érzi és érti ezt a szellemi-nyelvi bravúrt, hiszen ugyanezt a világot teremti hozzá a színpadon. Műve teljes értékű színpadi előadás, amit nemcsak hallani, de látni is kell. Nem az ütőhangszerek széles arzenáljától, a látványos dobpergésektől vagy a furcsán ejtett halandzsa-szavaktól, még csak nem is a dobverővel ütött közlekedési táblától válik színházzá a koncertdobogó, hanem Martin Grubinger szuggesztív színészi jelenlététől. Neki komponálta Eötvös Péter a művet, és az általa megidézett, huszonöt percen keresztül áramló robbanékony energia már aligha fokozható. Grubinger beszélni tanítja a dobokat: a szavak ritmusa visszhangzik a hangszereken, a szótagok lejtése visszaköszön a zenében. A szavakból ritmusok, a ritmusokból zene lesz, és mindez az ősi kiindulópontot, a zene és a beszéd születését idézi fel. Az indiai hatást főképp az utolsó tétel verse, a Polyrythmia bizonyítja, ennek mottója a közel 3200 éves szanszkrit Dzsajadéva. Az előadás további érdekessége, ahogy Eötvös, a szerző együttműködik Grubingerrel s így az ütőművész a zenekar irányításában is szerepet kap.

A Beszélő dobokat a 2000-es keltezésű zeroPoints vezette be, az egyetlen Eötvös-mű a koncerten, amely már elhangzott Magyarországon. Az eredetileg Pierre Bouleznek és zenekarának, a Londoni Szimfonikusoknak komponált darab „hommage-mű”, amely Boulez Domaines című kompozíciójára, annak rendhagyó próbajel-számaira utal, amely a megszokott 1 helyett 0-val kezdődik. Eötvös ezúttal a 0,1 és 0,9 közötti tartományt járja be a számozással. Innen a mű címe, ami megjelenik a formai szerkesztésben is: az egyes tételek – ahogy a próbajelek – nem jutnak el az egész állapotába, végpontjukon nem érezhető a lezáró befejezést. Bár Boulez előtt tiszteleg, Eötvös saját gyermekkorát is megidézi: a művet a régi hangfelvételek jellegzetes háttérzaja kíséri, amelyet mesterségesen állít elő a zenekar, de hallható a visszaszámlálást jelző szinuszjel is. A mű kivételes hangszeres játékot követel az Eötvös vezette Nemzeti Filharmonikusoktól.

Az utolsóként elhangzó Eötvös-mű a Per Luciano Beno, az alig négy perces opusz szintén hommage-alkotás. Az eredeti zongoraművet Berio halála másnapján írta a szerző, hangszerelése csak tavaly készült el. Ezt a darabot taps nélkül kapcsolta Liszt Dante-szimfóniájához Eötvös. Nem könnyű felfedezni a kapcsolatot Liszt és Eötvös között, ezúttal magának Eötvösnek sem sikerült: már-már méltatlanul unalmasnak hatott a Liszt-remekmű interpretációja a saját szerzemények sodró vezénylése után. Kár érte.