Nagy László: Árvácska sírverse

Regényirodalmunkban kevés egyértelműbb jelképrendszerrel operáló mű létezik, mint Móricz Zsigmond Árvácskája, s kevés olyan kimagasló alkotás van, melyet ennyire félreismertek, vagy ne ismertek volna fel. Móricz művének különlegessége az esztétikai minőségek ütköztetése oly módon, hogy kerül mindenféle didaktikus, tanmesés szájba rágást. Csípős társadalomkritikával is sűrűn megtűzdeli könyvét, s ez gyakran maró iróniával párosul: „A kislány letette a kosarat, keresztet vetett, akkor újra felvette, s elindult hát Kecskemét felé. Andrássy úton kellett menni, ha ő tudta volna, ki volt az az andrási, de gondolta, az nemigen volt borér a kecskeméti úton.”
Szemléletes a korrupció leírása is, hogy a tanítóné miért is „felejti el” évről évre a kislány beiskoláztatását: 

„El is küldte nemsokára az iskolába. Kosárral kellett menni, a kosárban túró volt, a karján egy pár nagyon szép jérce. A tanítóné átvette a csirkéket is meg a túrót is, azt mondta, hogy tiszteli a Szennyes nénit és neki megengedte, hogy egy kicsit beálljon az iskolába. Látta a sok gyereket, de hiába nézte, nem látta a Dudás-gyerekeket. Többet ebben az évben nem volt iskolában. De mikor a másik év eltelt, akkor újra szeptember lett, akkor ismét elküldte Zsaba Mári kosárral a tanítóhoz, és most is vitt egy pár szép csirkét, de a kosárban nem túrót vitt, hanem tojást, sok tojást, ötvenet. És ebben az évben sem küldték iskolába.”

A mű különlegessége mégsem ez, hanem a „kis görög hős” mitikus alakjának kibontása. A nyitójelenetben, ahogy ott áll meztelenül a mezőn, a felkelő nap fényében, ő maga a kiszolgáltatott, törékeny tisztaság tökéletes esztétikai minősége. A kislány aztán megindul, megteszi első lépéseit, a regény folyamán egyfolytában, makacsul halad ismeretlen célja felé. Végig „pucér” marad, gyermekmolesztáló férfiak és szadista asszonyok magára hagyott martaléka. 

Csakhogy ez a gyermek maga Ananké (a görög mitológiában a megfellebbezhetetlen sors, a kikerülhetetlen végzet istennője – a szerk.).

Így mindenki, aki árt neki, súlyos, végzetes következményekkel szembesül.

A kislányt rendszeresen abuzáló, sőt még égetéssel is megkínzó nevelőapa, Dudás, felköti magát, miután – a gyermek vallomása alapján – fölkeresik őt a csendőrök. A rá fajtalan szándékkal vadászó, őt megsebesítő Kadarcs Istvánt Dudás lövi le. A gyermeket rendszeresen, súlyosan bántalmazó, s azt eszközként még egy gyilkosságban is felhasználó, szadista Zsaba Márira halálos ítélet vár.

A bűn és bűnhődés mitikus dimenziókat ölt a regény utolsó szakaszában: akár a gyermeket magára hagyó, örökbe adó pár is lehetett volna az a „fiatal úriember meg fiatal úrinő”, akikkel a disznótor napján találkozik – azon a napon, amikor őt, az áldozatra jelöltet, megjelölik a leölt állat patakzó vérével –, s ez a pár aznap éjjel öngyilkosságot követ el. Előtte hangzik el az ártatlannak tűnő mondat: „Magának is van kis árvácskája?”

Egytől egyig pusztulásra ítéltetik az a család is, melynek tagjai már nemcsak a testét, hanem a lelkét is megtörik a gyermeknek: kirekesztik, emberi méltóságában megalázzák, mi több, emberi minőségétől is megfosztják. 

Ekkor derül ki, mi az a bizonytalan cél, amerre a gyermek elindult, s hogy sorsa hová tart: három napig lángol a ház, benne a szerencsétlen kislánnyal s az őt állati sorban tartó családdal együtt. Ennyi idő kell ahhoz, hogy kiégjen, elpusztuljon, a fehér hóban eltűnő fekete foltig égjen az a bűn, mocsok és gyalázat, ami ezt a kisgyermeket érte rövid élete során. Tűzből érkezik és tűzbe tart tehát ez a fura kis lény, A kis herceg leánykapárja: a regény elején a felkelő nap – melynek már fényéből látszik, hogy itt valami nincs rendben, hiszen színei elkenődnek, mint az „idétlen tyúk tojása”, éppen olyan vörös és sárga fényekkel lángol, mint a zárójelenet hatalmas tüze.

Összegezzük tehát: a gyermeknek közvetlenül ártók közül a regény végéig hat ember pusztul el; három férfi, két asszony és egy nagyobbacska lány (aki utoljára még rendszeresen bántotta és megalázta). A hetedik áldozat pedig maga a főhős, a bűn fekete körén áthaladó, vakító fehérségű teremtés, aki a mű e végpontján érkezik meg sorsszerű céljához. Ami a rituális tűzhalál – hiszen ezzel a romlott világgal egy ennyire ellenkező töltetű esztétikai minőségben a találkozást nem élheti túl. Elpusztul, de szó sincs a főhős bukásáról. Végzete katartikus, végítéletszerű.
Nem a véletlen műve, hogy Móricz végül egy kis görög drámát írt a Littkey Erzsébet (Csibe) elbeszélései alapján lejegyzett hatalmas mennyiségű anyagból: a regény megjelenésével egy időben, 1940-ben publikálja Bornemisza Péter általa írt Élektra-átdolgozását, a Magyar Elektrát. Az Árvácskát pedig a Kelet Népe című folyóiratban közölte folytatásokban, szintén 1940-ben. 

„Legyen hála az Úristennek, ugyan megkönnyebbülék szívemben, hogy ez fertelmes asszonyi állatnak félelmét hallám, kit nem méltó, hogy anyámnak mondjak, mert lám, ez volt minden undokságnak, förtelmességnek kútfeje, kinek bizonnyal hiszem, el kell immár veszni” – így szól ízes magyarsággal Bornemisza – és Móricz – Magyar Elektrája, s így szólhatna Árvácska is számtalan mostohaanyjához. 

Természetesen a mű görög, „pogány” értelmezése nem zárja ki a regény másik, lényegében ugyanide vezető, „keresztény” jelképrendszerét sem: a hét zsoltárra osztott könyvben (ugye, hét az összeszámolt áldozatok száma is) visszaköszönnek az újszövetségi jelképek is. Mint arra Bozók Ferenc is rámutat az Evangélikus Élet című lap 2007-es novemberi számában: a kislány útjai a pusztában Jézus bolyongásaira emlékeztetnek; ő is a sátánnal, egy ördögi lénnyel (Bozók nem írja le, de megemlíthető itt Karacs István) találkozik; Csöre kezére égetett sebei a krisztusi stigmákat idézik, Csomor bácsi „a Jóistenre”. A kislányt (olvasóval!) a fején megsebző sérülés a krisztusi töviskeresztre utal; s a gyermek végül, hangosan kimondott kívánsága szerint, a mondat elhangzása után hamarosan „mennyei édesanyjához” távozik.

Durva dramaturgiai hibát követ el – nemcsak azt az egyet – a regény 1976-os filmadaptációja. A filmesztétikai szempontból egyébként kifogástalan, sőt, nem érdemtelen módon Karlovy Varyban is díjazott, 1976-os alkotás zárójelenetében a kislány egy egész vendégseregre gyújtja rá, akaratlanul, a háztetőt. A rendező előtte – kicsit már túlkoreografáltan – megmutatja még egyszer a nagy bajszú, butának ábrázolt magyar parasztot, a kommunista rezsim gyűlölt, pocskondiázott közellenségét, aki persze „zabál”.

A többi, nem leplezett ellenszenvvel ábrázolt falusi is eszik, mi több – ami egy karácsonyi, terített asztalnál, pláne, ahol nők is helyet foglalnak, több mint életszerűtlen jelenet – egy katonadalt kezdenek harsogni. Holott Móricz regényében még csak várja a család a vendégeket: „De azért küldték ki, mert már várták a vendégeket, s meg volt terítve az asztal, és sok tányér s evőeszköz volt rajta. Most rakták fel a süteményeket, tortákat és más mindent, nem akarták, hogy ott lábatlankodjék.” A mitikus végzet tehát nem „a kulákok”, hanem a bűn, a gonoszság, a hitványság – a film készítésekor regnáló rezsimet jellemző kategóriák – ellen irányul. Ráadásul a filmben a kislány a tragédia előtt még ellop egy falatot. Ez az a bűn, amivel a ragadós kezű főelvtársak vezette rezsim korrumpálni igyekezett egy egész társadalmat, sulykolva, hogy „mindenki lop”. Csakhogy a regénybeli szereplő nemhogy nem tesz ilyet, de még a később öngyilkossá lett pártól kapott, egy gyermek számára komoly vásárlóerőt jelentő ötpengőst is odaadja a családnak – hiszen a Móricz által megalkotott szereplőt a pénz szennye még csak nem is érintheti.

A film fenti hibái azért érdekesek, mert nagyban hozzájárultak, s a „nézzük meg filmen a kötelezőt, megússzuk az olvasást” szellemében továbbra is hozzájárulnak a mű felszínes és hibás értelmezéséhez. Holott jó lenne, ha az abszolút tisztaság és az abszolút romlás esztétikai és etikai ellentéteit nemcsak a görög drámákon vagy Saint-Exupéry már említett, hasonló problematikára, hasonló szereplővel felépített művén keresztül látnák meg az új nemzedékek.

S jó lenne, ha a regény valódi tartalmának ismeretében elgondolkodnának: a három napig lángoló épületnek a mi jóval szennyesebb korunkban hány napig kéne égnie ahhoz, amíg elmondhatnánk: „a nyelvekből üszök lett, s a sértegetésekből füst és pára”?