Sok kérdést vet fel Karl Jenkins A walesi bárdok című kantátája. A háromnegyedórás kompozíciót 2011-ben mutatták be Budapesten, azóta néhányszor elhangzott itthon és külföldön, de világsikert nem aratott. Az ősbemutatót a közönség ovációval, a kritika fenntartásokkal fogadta. Ellentmondásos volt az első előadás, a komolyzenei koncerttől idegen körítéssel, diplomáciai köszöntőkkel, bevezetőkkel, szavalatokkal és a magyar énekesek helyenként gyenge angol kiejtésével. (A világpremier nem magyarul szólt, Zollmann Péter angol fordításában adták elő Arany sorait.) Jenkins mégis megnyerte a közönséget, és ez az, amit érdemes megvizsgálnunk.

A kortárs komolyzenében – ha a műfaji besorolást tágabban értelmezzük – a filmzene arat üzletileg is mérhető sikereket. Jenkins ebbe a kategóriába sorolható: klasszikus szerző, de nyelve ízig-vérig a filmzene. A „legtöbbet játszott brit komponista” a British Airways, a Levi’s reklámzenéjével és népszerű tévésorozatok, mozifilmek – például a River Queen – zenéjével vált ismertté, nem pedig muzsikájának hangversenytermi előadásaival.

Karl Jenkins, a Soft Machine-ból indult, dzsesszt és progresszív rockot játszó muzsikus lassan fordult a komolyzene irányába.

Alkotói nyelve, eszköztára a múltját idézi: könnyebben old meg néhány perces zenei feladatokat, mint épít fel egy klasszikus nagyformát, mégis jó ideje kifejezetten ebben alkot.

A komponistát – saját bevallása szerint – A walesi bárdok mélyen megérintette, nemcsak walesi származása, hanem a történetet meghatározó „civil kurázsi” miatt. A lehetőség kínálta magát, Jenkins mégsem idézi fel a népzenét. Hallunk rövid magyar népzenei motívumot, néhány nem túl hangsúlyos angol-walesi táncdallam is megszólal, de egyik sem emlékezetes.

Viszont a filmzenés megoldások hatásosak, sőt, néhol túlzónak is tűnnek: a vágtató lovat imitáló hanghatás vagy a máglya tüzének pattogása.

A hatalmas előadói apparátus – nagy létszámú szimfonikus zenekar, négy énekkar és öt szólista – önmagában tekintélyt parancsol, ha tuttiban megszólal, s rengeteg lehetőséget kínál a dráma megjelenítésére. A szerző – a fokozás mestereként – él is ezzel: sokszor ismétel. Ha rátalál a megfelelő dallamra, addig halljuk, amíg csak ismételhető, ezzel is növeli a feszültséget. Mintha a repetitív zene felé fordulna, de az ismétléseknek nem a dallam kibontása a célja. A tételek jellegét a ritmus osztinátó határozza meg, amely állandó basszusmenetekkel párosul. Ma a könnyűzene sajátja, de már a XIII. századból ismert, a kora barokk gyakran alkalmazta a táncoknál ezt a jellegzetes basszustípust. (Ilyenre épül például Vangelis népszerű filmzenéje, az 1492 – A Paradicsom meghódítása is.) A kóruskezelés sokoldalú, a hangszerelés ügyes, a rezesek csillognak, minden hangszín indokkal jelenik meg, a zene hangulatfestő jellege dominál. A tételekbe szerkesztett stílusok sora a reneszánsztól Kodályig, a barokktól a szalonzenéig terjed – azonban a szerző koncentráltabb zenei anyaggal talán többet ért volna el.

Karl Jenkins kantátája azt szemlélteti, hogyan lehet Arany János ismert sorait a XXI. századi zenei közegben elhelyezni, és mit kezd a filmzenei nyelv a klasszikus irodalmi művekkel. Bárhogy is értékeljük a darabot, a szerző elvitathatatlan érdeme, hogy az angol fordítás megzenésítésével és a színpadi bemutatóval megismertette Arany balladáját a világgal.

A kantáta lemezen is megjelent, most a kezdő részt halljuk, ezúttal magyar nyelven, Kiss B. Attila, Sárkány Kázmér, Kovács István, Kertesi Ingrid, Haja Zsolt, a MÁV Szimfonikusok, a Debreceni Kodály Kórus és a Nyíregyházi Cantemus Kórus előadásában. A felvételt 2012. június 29-én rögzítették a Müpában, a kantáta magyar nyelvű bemutatóján.