Balázs Fecó a Fradi-pályához közel, az Ernő utcában lakott gyerekkorában. Édesanyját négyéves korában elveszítette, szerepét apai nagyanyja vette át. Az első lépésekre így emlékezik:
„A gangos házunkban szombaton és vasárnap jó ebédhez szólt a nóta: mindig jöttek a vándormuzsikusok – ki hegedűvel, ki tangóharmonikával –, és akkori slágereket, népdalokat játszottak. Ez nekem úgy megtetszett, hogy apámtól tangóharmonikát kértem karácsonyra, és elkezdtem autodidakta módon megtanulni ezeket a dalokat. Olyannyira jól sikerült, hogy egyik hétvégén, amikor nem jöttek a vándorzenészek, fogtam magam, és a földszinten nekiálltam zenélni. Nem látszódott, hogy ki játszik, én pedig csak azt vettem észre, hogy újságpapírban dobálták nekem a pénzt. Ekkor kezdődött a zenész létem, ez volt az első gázsim, a siker pedig nagyon jólesett.”
A majdani rocksztár felvételt nyert zongora szakra másodikos korában a Bakáts téri Zenei Általános Iskolába, az első ilyen típusú hazai intézménybe, emellett szenvedélyesen focizott. A sorsa saját elmondása szerint akkor dőlt el a sport és a zene között utóbbi javára, amikor a Fradi két tizenéves utánpótláscsapata mérkőzött egymással, ám itt a harmadik percben ráesett a kezére és eltört a csuklója. Másnap zongoravizsgája volt, és akkor úgy döntött, hogy nem kockáztatja többször a zenei előmenetelét a sporttal. Lett egy amatőr együttese a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában, velük a Ki mit tud?-ra is eljutott, itt ismerkedtek meg ellenfelükkel, a Neotonnal, akik rögtön elcsalogatták őt magukhoz. Állítólag a korkülönbség miatt – Fecó ekkor 16 éves volt – első találkozásukkor Csókolom!-mal köszönt jövendő zenésztársainak. A már akkor híres csapattal olyan nagy slágereket játszhatott, mint a Kell, hogy várj!, a Nekem eddig Bach volt minden, a Pardon, ez a kezem volt vagy az Oh, napsugár.
Innen igazolt 1972-ben egy huszárvágással Magyarország második supergroupjába, a Taurusba, ahol Radics Bélával, Som Lajossal (vele már a Neotonban is együtt játszott) és Brunner Győzővel igazi sztárrá vált. A legendás Zöld csillag című számban ő is énekel a gitárkirály mellett, a Kisstadionban 1972. május 1-én a Free együttes előtt pedig óriási sikert arattak 14 ezer ember előtt, sokak véleménye szerint lemosták a főzenekart a pályáról. Már ekkor megszülettek azok a legendás dalai, amelyekkel a Korálban is sikert aratott, többek között A kőfalak leomlanak, A lány, akire szerelemmel nézhetek vagy az Anyám, vigasztalj engem.
Mégsem teljesedhetett itt ki a karrierje, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat fura urai nem szimpatizáltak velük (Fecónak a rendszer kiszolgálóival később is meggyűlt a baja: egy alkalommal Korál-koncert előtt Bonyhádon egy rendőr meg is verte, mert nem volt nála a személyi igazolványa), emiatt mindössze két kislemezt engedélyeztek a zenészóriásokból álló csapatnak. A Taurus 1973-as feloszlása után nyugati vendéglátózás, majd Koncz Zsuzsa kísérete következett, ez utóbbi már Korál néven, aminek viszont még semmi köze nem volt az „igazi” Korálhoz. Ennek 1978. május 1-én a Budai Ifjúsági Parkban jött el az ideje, elementáris erejű berobbanásukkor a közönség azt kántálta, hogy „Akárhogy is fáj, a Korál a sztár”. Az első néhány évben a kőkemény rock (olyan számokkal, mint a Fekete bárány, A másik oldalon, Tudom én is megnyugodnék) került előtérbe, de már itt is megjelentek a gyönyörű lírák, mint az örökbecsű és haláláig játszott Maradj velem, amelyben elhangzik az ominózus mondat: „Amikor vége az utolsó dalnak is”.
Az országos áttörést az 1981-es táncdalfesztivál hozta meg a Korálnak, a Homok a szélben ugyanis nagymamák és anyukák kedvence is lett a tinédzsereken kívül. Ahogy Balázs Fecó fogalmazott:
„Mi nagyon sok mindent köszönhetünk ennek a dalnak és a táncdalfesztiválnak, noha én nem szerettem volna elindulni, de a lemezgyár rám erőltette. Ma már azt mondom, hála Istennek!”
A rendszer packázása azonban még ezt a számot is utolérte ezen a versenyen: a zsűriben ugyanis elnökként helyet foglalt egy szovjet hölgy is, aki a visszaemlékezések szerint nem engedte ezt a számot nyerni a „De ha nem lennék szabad, élni sem tudnék” sor miatt. Kijelentette, hogy ha a zsűri ezt a számot hozza ki nyertesnek, akkor ő kiszáll a zsűriből és diplomáciai botrányt csinál. A vita majdnem háromórásra nyúlt, kínos percek következtek ídőhúzással a Magyar Televízióban, míg végül meg kellett elégedniük a harmadik helyezéssel. A Korál második és harmadik lemezén is voltak sikeres dalok (Kevés voltam neked, Kölykök a hátsó udvarból, Kergesd el a felhőt a házamról) de a kemény hangvétel immáron a múlté lett. 1986-tól a zenei trendek változása miatt szüneteltették működésüket, de időről időre újra színpadra léptek, először 1997-ben a Kisstadionban, amely az év koncertje lett.
Balázs Fecó mindeközben tette a dolgát: legfontosabb közéleti tevékenysége a romos sitkei kápolna megmentése volt, a minden év augusztus utolsó szombatján rendezett rockfesztiválok bevételéből. Az első koncertet 1986 augusztusában tartották alig 200 (!) fizető néző előtt, rá négy évre az István, a királyra viszont már több mint 20 ezer ember ment el. Sitke Balázs Fecó áldozatos munkájának és szervezői tehetségének köszönhetően hiteles hely lett, a mai napig szeretik az emberek, nagyon sokan mennek oda esküvőt tartani és közösségösszekovácsoló erővé is vált, a község lakossága az elmúlt harmincöt évben megduplázódott a koncertek miatt, amelyeknek már nemzetközi híre van. Fecó ezen a sikeren felbuzdulva több alkalommal fellépett a II. kerületben a jótékonysági Templomkerti Estéken, közreműködésével újulhatott meg a máriaremetei bazilika belső tere. Kreativitását megcsillogtatta a filmzenék komponálásában is (Gondviselés, Laura, Vakvilágban, A pókok, Nyolc évszak – ez utóbbiban szerepel a gigaslágerré vált Évszakok, ami vetekszik a Homok a szélben népszerűségével). 2000 tavaszán új nagylemezzel jelentkezett A csönd évei címmel, amivel arra utalt, hogy három korábbi szólólemezét a média nem sokszor játszotta. Ezek közül az első az 1990-ben készült Gyertyák a téren című, a másik 1993-ban Balázs Ferenc és a Korál címen jelent meg, illetve ugyanebben az esztendőben Balázs Fecó szerzői lemezt is megjelentetett, amelyen más előadóknak írt szerzeményeit találhatjuk.
Balázs Fecó azonban összességében mégsem panaszkodhatott arra, hogy munkásságát nem ismerik el. Már a Korál tagjaként 1979–1984 között egymás után hatszor (!) nyerte el az év legjobb billentyűsének járó díjat, ilyet azóta sem produkált senki a hazai rocktörténelemben. 1987-ben a Magyar Rádió eMeRTon-díját, 1998-ban Liszt Ferenc-díjat, 1999-ben Huszka Jenő-életműdíjat kapott, továbbá 2001-ben a Magyar Köztársaság Érdemrend lovagkeresztjét, 2011-ben pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét adományozták neki. A díjeső 2016-ban jutott a csúcsára, amikor Kossuth-díjjal tüntették ki. Mindeközben a sors nagyon megpróbálta: 1995-ben bypass műtétet hajtottak végre rajta, minden bizonnyal ez is közrejátszott abban, hogy új lemezét Újjászületés címen adták ki 1998-ban, ahogy 1999-ben Évszakok címmel könyv jelent meg róla. Utólag láthatjuk, Balázs Fecó az idővel is folyamatos versenyben volt, talán tudat alatt ez ihlette az Időtörés című 2003-as, modern hangszerelésű lemezét. A szervezete azonban jelezte, hogy nincs minden rendben, 2016-ban szívritmuszavarral került életveszélyes állapotba, ami miatt újra meg kellett műteni. Fecó ebből is fel tudott állni, így 2018. május 5-én a Papp László Sportarénában megünnepelhette zenésztársaival a Korál alapításának negyvenéves jubileumát, amit az ominózus 1978. május 1-i koncerttől számítottak. Mint utóbb kiderült, ez volt az utolsó alkalom, hogy a közönség együtt láthassa a Korál együttest. Balázs Fecó komolyzenei vonzalmára és műveltségére alapozva (Bach és Liszt átiratokból is készített egy-egy szólólemezt), a műfajok határtalansága jegyében a koncert egy részében szimfonikus zenekar is közreműködött.
Fecó nem viselte jól a koronavírussal járó bezártságot, nem is tudott új dalokat írni, és csak azt várta, mikor lesz vége a világjárványnak. Többször nyilatkozta, hogy a vakcinára vár, de úgy látszik az túl lassú volt. Ahogy jóval korábban megírta és megénekelte, „a kőfalak leomlanak” (ezzel a címmel még oratóriumot is írt 1988-ban), ő pedig immáron átlépett a falon túlra, ahol kedvére zongorázhat egy sitkeinél jóval nagyobb templomban. Így az utolsó dalnak csak itt a Földön van vége, az égi zenekarban folytatja fényes pályafutását, és ha kedve támad, korábbi muzsikustársaival is együtt zenélhet, Radics Béla és Som Lajos biztosan örülnek a jó társaságnak. Addig pedig, amíg nem halljuk őt újra, az tartja bennünk a lelket, hogy „nincs búcsúzás, nincs búcsúztatás, csak vár ránk egy újabb állomás”.
/Indulókép: Balázs Fecó 1981-ben a Fővárosi Művelődési Ház (FMH). Korál koncertjén Fotó: Fortepan/Adományozó: Urbán Tamás/
