Újkori történelmünk keserű, szomorú éve 1952: hatvanéves lett a kis kopasz gazember, és a születésnapját ünnepelve a kommunista országpusztító előtt a fél ország térdre borult. „Ének Rákosi elvtársról – Csodálatos emberi sorsát, / szépséges, gazdag életét, / felszabadultan, teli szívvel / vallja magának most a nép. / Ezer év alatt soha nem volt / senki még övé ennyire, / s nem bízta sorsát ennyi hittel / így még sohasem senkire.” (Csillag, 1952. március) Annak az évnek őszi–téli hónapjaiban forgatott, Gertler Viktor rendezte filmben tizenkét jelenetben látható a háttérben Rákosi fényképe, szobra két Lenin-, három Sztálin-szobor, három Lenin- és tizenegy Sztálin-fénykép társaságában.

A néző ül a moziban, szórakozik, „utazik” a filmmel. Nem filmkritikus – nem elemez, nem értékel, nem ítélkezik: átéli, amit lát, ami hat rá. A film zárójelenetében a minisztériumi elvtársnő állva méltatja a burzsoázia keltette vásárlási pánikban hősiesen helytálló áruházi dolgozókat. Leül, kiderül: az elvtársnő háta mögött helyezték el Rákosi mellszobrát. És amíg az áruház munkásigazgatója szónokol, az elvtársnő feje fölött riasztó-röhejes kopasz glória fehérlik: Rákosi gipszkoponyája. Nevetséges ma, nevetséges 1953-ban. Amin nevetünk ma, azon veszélyes volt nevetni 1953-ban. Évtizedek múltán merte valaki nyilvánosan észrevenni, hogy a rendező „úgy tesz, mintha a kor követelményeit zengené, holott mindig van egy fintora, kikacsintása – s ezt manapság lehet igazán észrevenni –: kérem, ez itt a penzum, a kötelezően előírt séma, mögötte viszont a képek, a montázsok hátterében, mintegy árnyékra fényképezve a valóság nyers és már-már brutális lényege.” 

(Hajdú-Bihari Napló, 1984. április 18.) 1953 tavaszán hazánkban a brutális valóság: áruhiány, folyamatosan romló életszínvonal, internálás, kitelepítés, jogtalan vagyonelkobzás, zsúfolt börtönök… És mindenki számára kötelező lelkes üdvrivalgás: Éljen a Párt! Éljen Rákosi! Éljen Sztalin!

Éltünk. Élni akartunk. Gertler Viktor – már a harmincas években sokat tudó, elismert filmcsináló – élni, sőt, filmet rendezni akart a Rákosi uralta Magyarországon. Egyezkedett a brutális valósággal.

A film forgatókönyvírója, a rendszerhű tollforgató, Darvas Szilárd – okos ember, előremenekül! – már a film bemutatása előtt panaszkodik. „Ez idő szerint a be sem fejezett műről gyakran túl sokan mondanak korai bírálatot. Hogy egy példát említsek, filmünknek körülbelül egyharmada volt készen, amikor az egyik ellenőrző vetítésen a kitűnő szakemberekből álló bizottság osztatlan elismeréssel nyilatkozott a már meglévő anyagról s mindegyik csupán egy-egy »jelentéktelen« módosítást ajánlott.

A módosítások teljesítése esetén azonban a már elkészült anyagot elölről lehetett volna forgatni.” (Magyar Nemzet, 1953. január 11.) 1952. november elején a film egyharmada volt készen – nem tudni, hogy Gertler Viktornak hány jelenetet kellett újraforgatnia.

1952. november 9-én, vasárnap este, előadás után (Vannak még hibák), a Vidám Színpad üres nézőterén néhány minisztériumi és pártközponti elvtárs ellenőrző meghallgatást tartott. Mezei Mária Bujdosó leány című, alig tízperces magánszámát „ellenőrizték”. Néma csendben hallgatták, aztán egyenként odasomfordáltak a színésznőhöz: Gyönyörű volt – mondta könnyes szemmel az egyik. Miért nem szovjet dalokat népszerűsít a művésznő? – érdeklődött a másik. Mezei Mária válaszolt: Nem tudok oroszul. Kecskeméti vagyok. Az ellenőrző meghallgatás eredménye: betiltás.

Talán másnap forgatták a filmben parányi szerepet játszó Mezei Mária egyik jelenetét. A reakciós Dancsné keserűen sopánkodik: Hát bizony nehéz, mi is éppen hogy csak létezünk… Szegény Fricinek mit kell gürcölnie azért a kis pénzért…Szerep és színésznő egy személy: mindketten őszintén, szívből utálják a kommunistákat. Gertler Viktor – tudta, miért bízta a parányi szerepet a népi demokrácia által megnyomorított, megalázott hajdani filmsztárra, a franciás, a zsoltáros Mezei Máriára – kikacsintott.

Észrevették: szerkesztőségi cikk, tehát a filmről hivatalos bírálat jelent meg a Szabad Népben 1953. február 5-én. Megértő, barátságos biztatással kezdődik az írás: „Kigúnyolni a múlt csökevényeit, nevetségessé tenni a hibákat – hatásos fegyver az ellenséggel szemben, a burzsoá ideológia maradványai ellen. Művészeinknek fontos feladata, hogy kielégítsék ezt az igényt, hogy kitűnő vígjátékokat, szatírákat, operetteket írjanak.” Aztán jön a dorong. Az eredeti operett, a Fővárosi Operettszínházban fél éve bemutatott Állami Áruház alkalmas volt arra, hogy „leleplezze, nevetségessé tegye, meggyűlöltesse azt, ami káros, ami elavult, ami fejlődésünket gátolja”. A film azonban a Szabad Nép szerint – nem hülyék írták a szerkesztőségi cikket, hanem… – elhibázott, ártalmas, káros: „A film teljesen veszélytelen idiótának ábrázolta az ellenséget.” A Szabad Nép szerkesztői úgy látják: ezen a nézők „bosszankodtak”. Világnézeti vakság, osztályharcos tévedés: a nézők harsányan kacagtak, remekül szórakoztak a moziban, sorban álltak a jegyekért, volt, aki másodszor, harmadszor is látni szerette volna a filmet.

1976. július 26-án a Hétfői Hírek hírül adta, hogy eladdig a legnézettebb magyar filmek a Mágnás Miska (9 millió 475 ezer), a Gábor diák (6 millió 733 ezer) és az Állami Áruház (6 millió 388 ezer).

Nevettek a nézők: kin és min nevettek? A reakciósokon – akik a filmben veszélytelen idióták? A vevőkön? A munkásigazgató szerint: Ezek nem vevők, ez az alvilág! Ez nem Pest, ez az itt rekedt úri alvilág!

A sok-sok kétségbeesetten, erőszakosan vásárolni akaró ember valóban mind-mind itt rekedt úri alvilág? A szemérmesen mosolygós, porcelángólyát vásárló parasztmenyecske – úri alvilág? A seprűkből kazalnyit begyűjtő munkásasszonyok – úri alvilág? 

A magányos férfi, aki öltönyre való ruhaanyagot akar vásárolni – úri alvilág? Igaz, a hatalmas, dühödten vásárolni akaró tömegben akad nyolc elvtárs; ők tolongás helyett hazamennek, mert hisznek a pártnak, hisznek a pártban: lesz holnap is áru. 

A nézők nem hittek: mindennapi keserű tapasztalatuk volt az állandósult áruhiány.
Panaszkönyvi bejegyzés, kis kortörténeti színes: Székely Árpád „a Minőségi Állami Áruház játékosztályán másodszor járt hiába, mert Somogyiné nem vétette be a kirakatból a kívánt játékszert”. Az eladó azzal védekezett, hogy már hazamentek a kirakatrendezők és ezért nem volt illetékes kartárs, aki kivegye a kirakatból az áruházban föllelhető egyetlen – csörgőt!!! (Esti Budapest, 1952. szeptember 12.) Akkor is, ma is a nézők Latabár Kálmánon nevettek, nevetünk, a mindig, mindent bárkinek eladó, bűbájosan, rámenősen erőszakos Dániel kartárson, akit a film végén megjutalmaznak, mert az elvtársak szerint kapitalista eladóból szocialista eladóvá fejlődött. Világnézeti vakság, osztályharcos tévedés: Dániel kartárs szenvedélyesen erőszakos stílusa a történtek során semmit nem változott. A vásárlási pánik idején is szenvedélyesen, erőszakosan, lehengerlően gázol át a vásárlókon. Már nem elmaradott kapitalista, hanem haladó szocialista eladó: élen jár az osztályharcban.

A film forgatása idején Latabár Kálmán nem sejtette, hogy a film bemutatása, 1953. január 23. után keserű, félelemsűrű napok várnak rá. Februárban hat budapesti moziban vetítik telt házak előtt a filmet, de a színész szorongva olvassa a pártlapban megjelent filmkritikát. „Latabár Kálmán, mint az eladók gyöngye, Dániel szerepében sok mulatságos percet szerez a nézőnek. Kitűnő művészünk általában igyekezett elszakadni régi szerepeinek sablonjaitól.” (Szabad Nép, 1953. február 5.) Már postázták számára a behívóparancsot: a minisztériumban fegyelmi bizottság fogja megvizsgálni viselt dolgait. Bűnei: félreérthető szerepformálás, monokliviselés, színpadi fegyelmezetlenség, megengedhetetlen látogatás az imperialista török nagykövetség ajándékosztó fogadásán.

Talán igaz, talán nem, de akkoriban városszerte beszélték: az Állami Áruház színpadi előadásán a törött szarufésűket erőszakosan a vevőkre tukmáló Dániel kartárs így zárta egyik este beszámolóját: Kocsis elvtárs! Már szarunk sincs!

Színpadi fegyelmezetlenség: a közönség boldogan kacag Latabár Kálmán dupla fenekű humorán. 

Politikai kétértelműség: a közönség felszabadultan röhög a népi demokrácián.
 
1953. február 28-án autodafé a Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetségben. A legfőbb vádpont a török követségen tett látogatás: „…magyar művészek olyan ajándékokat fogadtak el házigazdai kedveskedés címén, ami arcpirító kell, hogy legyen minden magára valamit is adó ember számára! Szappant, krémet, harisnyát, 
kávét, kakaót kaptak a művészek.” 

Lehajtott fejjel, rémülten álltak vádlóik előtt a vádlottak padjára ültetett rangos, ismert, körülrajongott művészek. Latabár Kálmán – veszélyesen robogott fölfelé a cukra! – sírva kért bocsánatot. Néhány nap múlva levelet kapott: „Kedves Latabár Úr! A Népművelésügyi Minisztérium fegyelmi hatósága Önt nem tiltja el jövőbeni színészi működésétől. Reméljük, hogy Ön népi demokráciánk és Pártunk elleni kisiklását jó munkával teszi feledhetővé.”

A kommunista hatalomnak szüksége volt a rendkívül népszerű, monoklis, csokornyakkendős, polgári Latabár Kálmánra – megbocsátotta a művész bűneit.
A Fővárosi Operettszínház és a mozik előtt kaszáltak a jegyüzérek. A dolgozó nép fütyült a rendszeralázatos újságírók fecsegésére. 

„Kerekes János kellemes, ízléses muzsikája…” (Esti Budapest, 1952. június 16.) „Kerekes János meglehetősen édeskés zenéje…” (Szabad Nép, 1953. február 5.) „Kerekes János fülbemászó zenét írt…” (Pravda, 1953. június 24.) Már réges-régen elhúzták az elvtársak nótáját, de ha újra megnézzük az 1953. januárban bemutatott Állami Áruház című filmet, a színészekkel együtt újra boldogan dúdoljuk: Egy Duna-parti csónakházban… nékünk szép ez a város…