Otcsenás Péter hírlapírót álmában nem érte utol a hétköznapok elnyújtott szomorúsága. Látta a regényes Orant, a sárga városfalat, az izgatott kikötőt, a zajos utcákat, tereket, piacokat az archaikus korú építményeket és a félig összeomlott házakat. Remélte, hogy ebben a labirintusszerű káprázatban megtalálja Albert Camus írót vagy Bernard Rieux doktort. Valahonnét tudomására jutott, hogy valamelyikük, de az sem kizárt, hogy mind a kettő Oranban van.

Eleinte madártávlatból látott mindent, mintha repülőn ülne, aztán egyszer csak ott bolyongott a zsúfolt sikátorokban. Hóna alatt, térkép helyett, egy francia nyelvű regényt szorított. Az volt a címe: La Peste.

A pestist egyszerre gondolta különös ismertetőjelnek és iránytűnek. Néha meg-megállva belepillantott a szamárfüllel megjelölt oldalakba. A regény bizonyos részeit szinte kívülről tudta, a várva várt találkozás okozta láz mégis elbizonytalanította.

Végre rátalált a Pálmafák körútjára, onnét átkelt a Felvonulási téren, majd eljutott a Tengerész negyedbe. Nemsokára rábukkant a sárga vászontető árnyékában lapuló zöldre festett kávéházra. Nemcsak ugyanott volt, ugyanúgy is nézett ki, ahogyan a regényben: régimódi bádogasztalok, összehajtható kerti székek. „A csálé pulton sárga ketrecben egy tollavesztett papagáj gubbasztott kókadtan. A falakon csatajeleneteket ábrázoló koszos, pókhálós képek.”

Az egyik asztalnál ültek. Albert Camus mit sem változott, éppen úgy nézett ki, mint az utolsó fotókon, amelyek negyvenhét évesen bekövetkezett halála előtt készültek. Szája szegletében az elmaradhatatlan cigaretta lógott.

Beszélgetőtársa, A pestis főhőse, Bernard Rieux doktor: „Harmincöt éves forma. Középtermetű. Vállas. Az arca csaknem szögletes. A szeme sötét, a tekintete egyenes, de az álla kiugró. Az orra nagy, de szabályos. Fekete haját nagyon rövidre nyíratja. A szája enyhén ívelt, az ajka telt, és csaknem mindig összeszorítja.”

Camus barátságos szempillantással vette tudomásul Otcsenás Péter jelenlétét, hamar Rieux-höz fordult: – Itt a tékozló Sziszifusz! – Mire Rieux elmosolyodott, és szemügyre vette a hírlapírót. – Magyar rokonlelkem – fűzte hozzá Camus. – Sokat foglalkozik velem, talán túlságosan is, minden alkalmat megragad, hogy megemlékezzen vagy írjon rólam. Legutóbb januárban, a halálom hatvanadik évfordulóján. Ott volt A pestis új fordításának könyvbemutatóján is.

– Min töpreng mostanság? – kérdezte Rieux.

– A pestisen – felelte Otcsenás. – Miért tört ki a járvány Oranban?

– Azt tőle kérdezze – mutatott a doktor Camus-re. – Az orani járvány csak az ő képzeletében történt meg, mindent ő talált ki, engem is.

Fehér bort ittak. A francia író intett, hogy a vendégnek is hozzanak egy pohárral. Otcsenás leült. A regényt az asztalra tette. Camus fellapozta, mintha onnét kívánná kiolvasni a választ.

– Mert az emberek nem akarják elhinni, hogy az ilyen vagy olyan csapások bárkit utolérhetnek – mondta. – Valószínűtlennek gondolják, és azt hiszik, hogy olyanok, mint a rossz álmok, tovatűnnek. De ez másképpen van. Egyik rossz álom a másik után következik, miközben az emberek elmúlnak.

– Azért írta, mert szerette volna, ha másként gondolkodnak? – kérdezte Otcsenás Péter.

– Az ember azzal teremt rendet a gondolkodásában, ha elfogadja a világ abszurd voltát – mondta Camus.

Otcsenásban újabb kérdés merült fel.

– Maga mit gondol erről, Rieux? – A regényben elhunyt a felesége. Hiába sikerült kijutnia Oránból, utolérte a halál.

Reiux ivott a borból, majd átvette a szót.

– Olvasta, hogy hány halállal szembesültem. Szenvedtem a feleségem elhunyta miatt, ahogyan meg van írva. Mégsem éltem át, mit jelent meghalni, ahogyan Camus megélte azt az autóbalesetében. Vagy ahogyan magával is megtörténik egyszer. Miképpen megírtak, úgy vagyok. Nekem nincsen valóságos halálom, ahogyan születésem sem. Képzeletbeli teremtmény vagyok, nem hús-vér ember, mint maguk. A regény oldalain és a maguk képzeletvilágában létezem. Talán úgy nézek, mint aki valóságos, de ez Camus zsenialitását dicséri, élethűen írt meg engem.

– A francia ellenállás egyik tagjáról, Roger Le Forestier doktorról mintáztam – szólt közbe Camus. – Le Chambonban tevékenykedett. Hamis igazolásokat írt, amelyekkel sokakat felmentettek a munkaszolgálat alól. Rengeteg zsidót és ellenállót kezelt, gondoskodott az elszállásolásukról. Le Forestier mélyről ismerte a nyomort, a szenvedést, a megannyi drámai sorsot, de sohasem volt hajlandó az ember vereségét látni, a rájuk nehezedő betegségekben, ezért ápolt, vígasztalt, gyógyított szüntelen. Ugyanígy kereste azokat, akikkel együtt küzdhet, hogy az életek rombolóinak győzelme sohase legyen teljes.

Rieux doktor bólintott, majd így folytatta:

– Irigylem maguktól a megélt valóságot. Szomjazom rá, mint egy újabb pohár borra. Nekem hiányzik, hogy nem tudtam úgy megszületni, felnőni, hivatást választani, szeretni, boldogtalannak lenni, családot alapítani, hűségben vagy hűtlenségben élni, mint maguk. Szeretném egyszer megélni, milyen valóságos emberként születni és meghalni.

Mialatt Rieux beszélt, Camus a zakója belső zsebéből töltőtollat vett elő. Beleírt néhány sort Otcsenás könyvébe. A hírlapíró csak azután olvasta el, hogy figyelmesen végig hallgatta a doktort.

„Rajtad a sor, hogy erődhöz méltóan megtartsd a sziklát, különben, ránk gördül és elnyom: Albert Camus”

A hírlapírónak nem volt módja megköszönni, mert a két francia egy szempillantás alatt eltűnt. Magára hagyták a fel nem tett kérdéseivel.

Kétségbeeséséből gördülő kövek hangja ébresztette fel, pedig nem azok okozták a zajt, a gondnok húzta befelé az utcáról a kukákat a kapu alá.

Otcsenás Péter félig-meddig káprázó szemei előtt újra körvonalazódott az álombeli Oran.

Az idősek éppen székeket vittek ki a házak elé, hogy élvezhessék a fényt. Egy-egy megjegyzést leszámítva, szótlanul nézték a szokásos forgalmat, különösképpen derűsek lettek, ha fiatal szerelmespárokat és házról-házra rohangáló hangos gyerekeket láttak. Mialatt bámészkodtak, magukba fogadták a fényt, a szegények abszurd kegyelmét.